Más ez a szuperhősfilm, mint a többi. Megnyerőbb (abszurdabb) a humora, látványosabb (színesebb) a világa, a soundtracken pedig ütős szintipop pulzál a grandiózus semmitmondás helyett. Menthetetlenül lökött, de csak ritkán idióta, és egy percig sem veszi komolyan magát, se a szuperhősöket, akik most itt sokkal inkább tehetséges humoristáknak tűnnek, mint világmentő isteneknek. Elmerülni a Ragnarökben olyan, mint vagány űrdiszkóban bulizni a Monty Pythonnal, akik épp egy marveles szkeccset adnak elő.
Ezt a szuperhősfilmnek álcázott stand-upot Taika Waititinek köszönhetjük, aki eddig fura, új-zélandi komédiákat rendezett zsebpénzből, a Hétköznapi vámpírok és a Vademberek hajszája sikere után pedig elkészíthette első blockbusterét. És ehhez teljesen szabad kezet kapott a Marveltől: míg az előző Thort jegyző Alan Taylor bele sem szólhatott a végső vágásba, Waititinek azt is megengedték, hogy a párbeszédek és a poénok tetemes részét a forgatáson improvizálja. Három forgatókönyvírót is megfizettek a Ragnarök sztorijáért, a filmet mégis a Waititire jellemző, pihent humor és a sajátos világképe miatt lehet imádni, amivel maori honfitársai után a szuperhősökben is képes meglátni a csibész kívülállókat.
Nála már nem az a sótlan skandináv isten Thor, aki távkapcsolati problémáival és éretlen dühkitöréseivel untatott minket, amiért nem élhetett együtt a Földön szerelmével, Natalie Portmannel, és nem uralkodhatott Asgardon veleszületett gőgjével, mert apja, Odin, nem engedte. Hanem egy sármos, de peches csibész, aki élvezi, hogy egy megelevenedett heavy metal albumborítóban él, és a Led Zeppelin Immigrant Songjára öldököl és tolcsokol mindenféle gonosz szerzetet, akik rászabadítanák otthonára az apokalipszist, amikor pedig fogságba esik, és elszakítják Asgardtól, jól irányzott poénokkal teszi elviselhetővé a helyzetét.
És persze a miénket is, mert ha csak a sztorit nézzük, a Ragnarök pontosan olyan, mint a többi szuperhősfilm. Az alaptörténetet ugyanabból a sablonból vágták ki, mint a Marvel minden filmjét, csak a Föld helyett most Asgardot akarja elpusztítani egy monomániás gonosz – Hela, a halál istennője –, akit megint csak egy szedett-vedett, torzsalkodó, de a fináléra egymáshoz csiszolódó csapat győz le (hopsz, ez spoilernek számít?).
 Jelenetek a filmből |
Akadnak azért mentő körülmények, a nyilvánvalót például Cate Blanchettnek hívják, aki olyan méltóságteljesen gonoszkodik, mintha csak az Alkony sugárút letűnt, arisztokrata filmcsillaga képzelné magát halálistennőnek. Hela a Marvel legérdekesebb antagonistája lehetne, mert a szuperhősök rossz lelkiismeretét és Asgard birodalomépítő múltját képviseli, amikor Odin még véreskezű zsarnokként igázta le a világot, amit manapság bölcs vezérként igazgat. Az eltagadott, véres múlt elevenedik meg gótrocker alakjában, de Hela hiába leleplezi az asgardiak képmutatását, senki nem figyel rá, mert jogos gondolatait diszkreditálja a szándék, hogy közben el akarja pusztítani a világot.
Óriási ziccert hagy ki így Waititi, amikor se Thort, se Odint nem szembesíti a vádakkal, és nem kell felvállalniuk a múlt bűneit, vagy választ adni a kérdésre, hogyan lehet valaki egy csapásra jóságos uralkodó, ha előtte évszázadokig csak irtotta és rabigába hajtotta a szomszédjait. Érzékeny kérdések ezek Amerikában, amiknek helyük van egy szuperhősfilmben, ami a western után a legtöbbet foglalkozik a világ elsőszámú szuperhatalmának lelkiismeretével, és azzal, milyen felelősséggel jár szupererősnek lenni, a Ragnarökben mégsem kapnak súlyt a felvetések, így pedig hiába fenséges Blanchett most is, minden egyes fellépésével csak az időnket pazarolja.
Jelenetei ugyanis elvonják a figyelmet arról, amitől a harmadik Thor-film menthetetlenül szórakoztatóvá válik. A Ragnarök akkor kel életre, amikor kikötünk a szeméttelepként funkcionáló bolygón, Thornak pedig rabságban tartott gladiátorként kell kivívnia a szabadságát a Sakaar uralkodójától, a Nagymestertől. Waititi itt aztán végképp szabadjára engedi a fantáziáját, és nem fél hülyét csinálni a skandináv istenből Chris Hemsworth legnagyobb örömére, aki a Szellemirtók remake-je után most is bizonyítja: komikusnak sokkal, de sokkal tehetségesebb, mint szépfiúnak.
 A képek forrása: MAFAB |
Waititi viccesen szabja át a szuperhősök ismert fazonját, az üvöltve zúzó zöld szörnynek, Hulknak kerek mondatokat ad a szájába, és harcias mamlasznak, poénkodó tuskónak teszi meg, aki legalább olyan szellemesen szívatja meg Thort, mint a nagyképűsködő, de gyakran felsülő Thor saját magát. A figyelmünket azonban mégis az új szereplők lopják el, affektáló Nagymesterként Jeff Goldblum mesterkurzust tart abból, hogyan kell minden mondat mögé olyan grimaszt improvizálni, amitől a karaktere egyéniséget, a néző pedig röhögőgörcsöt kap, Tessa Thompson pedig a Marvel legérdekesebb és legösszetettebb női karakterét teremti meg az egyfolytában részeg, de vagány és a lelke mélyén érzékeny Valkűrként.
És ott van még az a kőszörny is, akit maga a rendező, Waititi játszik motion capture technikával, és aki a zseniális abszurdot lopja be az amúgy is meglehetősen pihent humorú filmbe. Korg minden alkalommal valami meglepőt és mulatságosat tud mondani, például arról, hogyan akart forradalmat szervezni, de bukott bele, mert nem osztott ki elég szórólapot – és ez nemcsak egy elszórt poén, ami lóg a levegőben, ez a geg fontos dramaturgiai szerepe kap a későbbiekben, ami megint csak azt támasztja alá, milyen frappáns vígjátékot csinált Waititi abból, aminek papíron huszadrangú szuperhősfilmnek kellett volna maradnia.
A Thor: Ragnarök ráadásul azt is megengedi nekünk, hogy szellemes marhaságként tekintsünk erre a szuperhősös őrületre, és kiröhögjünk mindent, amit csak lehet, de közben mélységesen tiszteljük azt a kreativitást, az alkotásnak azt az önfeledt örömét, ami ennek a filmnek minden képkockájából árad, és ami magasra emeli Waititi vígjátékát a többi szuperhősfilm közül. Minek is tagadjuk: a Thor: Ragnarök az eddigi legviccesebb szuperhősfilm, egy korántsem hibátlan, de szórakoztató anomália a Marvel rendszerében, amit végre azok is élvezhetnek, akik egyébként kiütést kapnak a szuperhősöktől.