Földényi F. László esztéta és irodalomtörténész jelentős kutatója a melankóliának nevezett érdekes jelenségnek, első jelentős kötetét is Melankólia címen adta közre 1984-ben. Ebben a melankólia történetét, fogalmának alakulását és a társadalomban elfoglalt helyét, ennek folyamatos változását dolgozza fel egészen az ókortól kezdve. Ezt követően is számos műve született a melankóliáról, amelyekben művészettörténeti szemszögből foglalkozik tárgyával. Elmélyülése megmutatkozik az új köteten is, hiszen végtelen azoknak a szak- és szépirodalmi utalásoknak a száma, amelyeket felvonultat elemzése során, és amelyek az értelmezést gazdagítják.

 

A Jelenkor Kiadónál megjelent A melankólia dicsérete igazán lendületes írás, ugyanakkor dinamizmusa erős líraisággal párosul, amely sajátos alaphangulatot kölcsönöz az olvasás élményének. A történeti áttekintés itt most nem kap hangsúlyt, inkább a mára többnyire kialakult melankólia-elgondolást kívánja átadni. Feltárja, mennyi mindenben megjelenhet a melankólia, és milyen sokrétű a melankolikusan szemlélhető jelenségek, dolgok száma, hiszen a kiváltó ok többnyire nem a szemlélt tárgyban, hanem a befogadóban található.

A bevezetésben a lényegi összefüggéseket tárgyalja, amit a kimondottan szuggesztív első fejezet tesz még mélyebbé. Itt saját melankolikus tapasztalásairól számol be, amitől az egész könyv is személyes ügyként jelenik meg az olvasó számára. Ugyanezt a gesztust ismétli meg majd az utolsó három fejezetben is, így foglalva a melankólia végtelen tágasságát saját véges létének keretei közé, a születés és a halál közelségének tanúságtételével. A melankolikus élményről való beszéd is keretek közé szorul, ami az emberi gondolkodás korlátaiból fakad, a lényegi igazság birtoklásának lehetetlenség-érzetéből.

 

A melankólia alapvető tulajdonsága tehát a megragadhatatlanság és a hiányérzet. Ez a kettő összefügg, hiszen a melankolikus figyelme az emberi ésszel elérhetetlen lényeg világára irányul, amelynek megtapasztalása csak pillanatszerű, leírhatatlan, és utána hiányérzetet teremt. Sebet ejt a szemlélődőn, aki már csak a sebet tudja tapogatni, de keletkezésére magyarázatot adni nem tud, és miután a seb nem gyógyul, egyre csak a hiányzó részt keresi, az emléket, ami akkor kiszakadt belőle. Nyomasztja az érzés, hogy talán csak a seb létezik, de okozója nem is valóságos, viszont a hiány nem kitölthető és nem is elengedhető. Ugyancsak melankolikus tapasztalat az, amikor úgy érezzük, mintha valaminek hatására kikerültünk volna a földi létezés törvényszerűségei alól, mintha elvesztettük volna a kapcsolatot a térrel és az idővel. A valami magasabb valóság átéléséért kívül kerülünk a racionalitáson. Nem véletlen, hogy Földényi a kötet utolsó fejezetében a melankólia tapasztalatát élet és halál, a „már itt” és a „már valahol máshol levés” kettősségébe helyezi, a határtapasztalatok mezejére terelve a megismerés lehetőségeit.

 

Különböző korok jelenségein és konkrét művészeti alkotások során át tárja fel előttünk ezt a tüneményt, ezzel példázva, hogy az emberiség örök alapvető tapasztalata a melankólia. Művészettörténeti következtetései néhol merésznek tűnnek, például amikor Giorgione Vihar című festménye hatásának tulajdonítja a Dürer művészetében később olyan hangsúlyos melankólia-megjelenítést, mint például a híres Melancolia I. című metszetén. Izgalmas párhuzamokat von különböző művészeti ágakból merített példáival a középkortól egészen a modern műfajokig, mint a fénykép (Hans Peter Feldmann 100 év című fotósorozata, 2001.), vagy a film (például Stanley Kubrick Űrodüsszeia, 2001.) Átjárást enged műfajok között, hiszen a melankolikus vonás képes egymáshoz közelebb hozni egymástól eltérő dolgokat, mint amennyire a köztük lévő ellentétek, különbségek széthúzó ereje eltávolítaná őket. Így történhet meg, hogy a Peter Zumthor által tervezett Klaus testvér kápolnáját (Mechernich, 2007) és egy ugyancsak általa tervezett borsőrlőt is párhuzamba állítja. De közelebbi lehet a rokonság két melankolikus műalkotás között, mint egyetlen művész két alkotása között, amelyek eltérő hangulatban keletkeztek.

 

Kimondottan érdekes, hogy nemcsak műalkotásokban éri tetten a szerző a melankólia megnyilvánulásait, hanem mondjuk, a tetoválás európai szokássá válásában vagy a régimódi mozik kihalásának folyamatában is ezt az érzést kontextualizálja, amivel közelebb hozza a mindennapi élethez ezt a tapasztalást, és nem zárja el a művészetek egyre inkább elidegenedő világába.

 

Földényit finom fogalmazásmódja segíti áttetsző témájának megragadásában. Habár háttértudása vitathatatlan, elemzéseitől távol áll a tudományos objektivitás, ezúttal sokkal inkább egy lágyan haladó személyes kontempláció hatja át az írásokat. Az esszé műfajában ezt a hangnemet szabadon kibontakoztathatja, így nem véletlen, hogy ezt a formát választotta új kötetéhez is. A melankólia mibenlétét már az első fejezetekben megfogalmazza. A további részekben pedig nem ismételgeti magát, így az olvasó állapíthatja meg, hogy egy-egy műalkotásban vagy jelenségben pontosan mi a melankolikus vonás, így a kötet aktív befogadójává válhat.

 

Néhol azonban a könyv a kitérő válasz paradoxonába keveredik, hiszen pontosan nem tudja megragadni azt, ami ennyire eltávolodott a hétköznapi élmények világától. Mégis, a maga kissé lebegő módján igyekszik a végtelen sokszög pár oldalát megragadni, mint Dürer polyhedronja, amihez a konkrét példák adják a legjobb lehetőséget. Ezek az oldalak egy-egy fejezetet jelenthetnek, amelyek önmagukban is teljes értékűek lehetnek, mégis egy nagy egész érzetét sejtetik.