Ország Lili – Dragomán György – Gergye Krisztián: „befalazva” / Budapest Bábszínház – G. K. Társulat
2017.11.05.

Az előadás már a negyedik emeletre kaptatás közben elkezdődik. A lépcsőfordulók falán képes és szöveges eligazítás tájékoztatja a nézőt Ország Liliről és Kemény Henrikről. Valamint az ötvenes évekről. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Feltehetően elkél a legszükségesebb tudnivalókról szóló, festmény-reprodukciókkal és fényképekkel vegyes, szűkszavú ismertető, hiszen a „befalazva” című előadás megcélzott közönsége, a tizennégy évesnél idősebbek jó része sem a két alkotóról, sem a jelzett korszakról nem sokat tudhat. Arról azonban távolról sem vagyok meggyőződve, hogy ez lenne az ismeretterjesztő ráhangolás leghatásosabb formája, miközben a lépcsőket másszuk.

A színház szép gesztusa, hogy tereinek részleges megújulását, harmadik játszóhelyének felavatását összekötötte a stúdiószínpad átnevezésével, és ezt az aktust kiállítással, emlék-produkcióval is ünnepivé tette. A negyedik emeleti terem mostantól Ország Lilinek, a 20. századi magyar képzőművészet különös világú alkotójának nevét viseli, aki rövid megszakítással több mint két évtizeden át volt az Állami Bábszínház tagja.

Fotó: Éder Vera
Fotó: Éder Vera
Az ötvenes évek első felében, de még inkább a hatvanas évektől ez az intézmény számos olyan művésznek adott otthont, megélhetést, illetve alkotói lehetőséget, akit a hatalom ellehetetlenített. Közéjük tartozott Ország Lili is, akárcsak az ünnepi előadás másik kulcsszereplője, Kemény Henrik. A festőnőt avantgárd elkötelezettsége és „másként gondolkozása” miatt nem kegyelte a rendszer, Kemény Henrik pedig azért vált földönfutóvá, mert a kultúrpolitika – a nacionalizmus elleni harc jegyében – üldözte azt a népi hagyományban gyökerező vásári bábjátszást, amelynek legavatottabb képviselője és továbbéltetője volt. Mindketten a Bábszínház háttér-emberei voltak, és sok évnek kellett eltelnie, míg Ország Liliből elismert tervező és a festőtár vezetője lett, illetve Kemény Henrik ismét elővehette a világ elől eldugott Vitéz László bábját, s játszhatta – ha nem is a színházában – a repertoárját.

Jogos és ígéretes ötletnek tűnik tehát, hogy e két alkotóról, illetve az ő emlékükre szülessen előadás a Budapest Bábszínházban, amelynek jogelődjéhez mindketten erősen kötődtek. A produkció létrehozására Gergye Krisztián táncos-koreográfus kapott lehetőséget, akitől a báb sem idegen, hiszen több olyan alkotása született, amelyben a mozgás mellett a bábos jelenlét is fontos szerepet töltött be. Felkérésében az is közre játszhatott, hogy 2016-17 fordulóján a Magyar Nemzeti Galériában rendezték meg Ország Lili életmű-kiállítását, amelynek finisszázsán Gergye partnerével, Barabás Anitával közös performanszot adott elő, tehát feltételezhető volt, hogy az életművel, s a több, egymásra épülő korszakot szintetizáló festői stílussal már behatóbban foglalkozott. A kiállításon bemutatott akció a festőnő néhány, ötvenes évekbeli művére reflektált, mindenekelőtt az 1955-ös keltezésű Kislány fal előtt címűre.

Ezen, miként az ekkor festett képeinek többségén, vörös vagy szürke, esetleg fehéresen fénylő téglafal (vagy falak) tölti(k) ki a képmező túlnyomó részét. E falak előtt egy nő áll a szemlélőnek háttal (Nő fátyollal, 1956), vagy árnyékként falhoz simulva, felsőteste előtt maszkkal (Fekete ruhás nő, 1956), vagy kitekert pózban ül lefátyolozva, szoknyájánál jól megtermett patkány (Szorongás, 1955), illetve egy fehérruhás kislány árválkodik, és miként a nőknek, neki sem vehetők ki az arcvonásai (Kislány fal előtt, illetve Önarckép fal előtt, 1955).

Pallai Mara. Fotó: Éder Vera
Pallai Mara. Fotó: Éder Vera
A fal önmagában is erős és egyértelmű szimbolikus tartalommal bír, Ország Lilinél pedig sokszorosan. A motívum hátterében gyerekkori traumatikus élmény húzódik: deportálásuk előtt ő és családja több száz zsidó sorstársukkal volt összezárva egy téglagyárban. Ez a szorongató emlék nem csupán első festői korszakát határozta meg, hanem egy életre belé ívódott. Erre utalt, amikor azt írta: „A falak bennem vannak”.

Méltánylandó tehát Gergye koncepcionális kiinduló pontja, amikor előadása kulcsmotívumának ő is a falakat választja, miként a már említett finisszázsában is tette. Ott a látogatók által vitt téglákból épült fal, s ezzel a közös gesztussal spirituális kapcsolat létesült az alkotások és a befogadók között. A bábszínházi produkcióban viszont a közönség előtt meredező, a játék- és nézőteret elválasztó téglafal hangsúlyozottan csak díszlet funkciót tölt be. Hasonlít az Ország Lili-képeken látható falakhoz, de csak a színpadi látvány egyik fontos eleme, ami - mint egy kétszárnyú ajtó - időnként kinyílik és visszacsukódik, valamint hol itt, hol ott kipotyognak belőle a téglák, és egyre nagyobb lukak és hasadékok tátongnak rajta. Ez a díszlet semmiképpen nem a lélek belsejében épült fal, és használata a képekénél is egyértelműbben és ezáltal leegyszerűsítettebben sugallja e tárgy jelképiségét. Másfelől a fal ki-bemozgatása minimális esélyt sem ad arra, hogy a tér drámai értelemben működtethető legyen.

Az előadás során a korábban idézett képek mindegyike valamilyen módon játékba kerül, még az 1956. október 23-án festett, és a forradalmi eseményeket előre látó Rózsaszín ruhás vagy más címen Akasztott nő, a holdképű alakokat felsorakoztató Mementó (1957), illetve az 1952-es Tihanyi magtár is, amelyben először jelent meg a falmotívum, és amelynek szürke, betont imitáló lenyomata épületfalankszként uralja a második rész látványvilágát. Ezek a motívumok akkor is illusztrációként hatnak, ha az eredeti képtől eltérő szituációban tűnnek fel, például a Szorongás nőalakja múzeumi teremőr, aki mellett természetesen megjelenik egy patkánybáb is, de ennek a színpadi szituációban semmi szerepe és jelentősége nincs. Később sem lesz, amikor újra előbukkan ez a báb.

Fotó: Puskel Zsolt
Fotó: Puskel Zsolt
A bábok használata máskülönben is problematikus. Dramaturgiai súlya két bábnak lenne, Vitéz Lászlónak és az Ország Lilit is jelképező fehérruhás kislánynak. Ez utóbbi az előadás nagyobb részében egy többméteres magasságból mozgatott marionettfigura, amelyet Spiegl Anna gyönyörűen és érzékenyen animál. A későbbiekben a báb marionett-volta másképp lesz jelentésteli: ahogy az alak sorsa egyre inkább tragikussá válik, a figura elszakad mozgatójától, és összegabalyodott zsinórzatával együtt, tehát csak korlátozott mozgásra képesen kerül a színészek kezébe.

Vitéz László a jól ismert kesztyűs báb, de vörös ruhája és sapikája ezúttal csukaszürke. Itt is tetten érhető a szimbólumképzés. A szürke ötvenes években minden és mindenki elveszti egyéniségét, még ez az örökké nyughatatlan, a halált is legyőzni képes hős is – foglalható össze kissé leegyszerűsítve az, ami e figurával történik. Vitéz László több alakban is megjelenik a színen. Ők szintén szürkék, miként a mozgatóikat is szürkébe öltöztették, arcukat szürkére maszkírozták. Azonban hiába látunk bábokat is a színpadon, nem ők lesznek fontosak, hanem a színészek, akiknek kezén e Vitéz Lászlók többnyire funkciótlanok maradnak.

E funkciótlanság feltehetően az írói alapanyag, a rendezői elképzelés zavarainak egyik következménye. A színlap három szerzőt nevez meg, közülük Ország Lili nyilvánvalóan a képei, azok ihlető hatása által tekinthető szerzőnek, az elhangzó szövegek stílusa alapján kikövetkeztethető, hogy Dragomán György mindenekelőtt az előadás gerincét adó monológok írója, és kizárásos alapon a – nevezzük így – szituatív epizódok dialógusai a rendező személyéhez köthetők. Az, hogy e párbeszédekben mennyi a színészek improvizációja, s mennyi Gergye fogalmazványa, illetve, hogy milyen vendégszövegek kerültek a textusba (például Pilinszky János Ország Lili-búcsúztatója vagy Balázs Bélának A kékszakállú herceg várához írt Prológja), végül is mellékesnek tűnik. A végeredmény a lényeges, az pedig egy két részre széthúzott, terjengős, nehezen építkező, íróilag, értelmezésében és megvalósításában következetlen és színvonalában heterogén produkció.

Kirajzolódik ugyan egy vázlatos és töredékes történet – a kislány, vagy ha úgy tetszik Ország Lili sorsának követése –, de ennek bemutatásánál fontosabbnak tűnik az egymással csak lazán kapcsolódó, önmagukban is megálló epizódok sorozata. Olyanoké, mint Vitéz László társának, a talán fizikai bántalmazások következtében süketnéma Fricinek az erőlködése, hogy elmondhassa Balázs Béla versét vagy Lilith, a fekete holdistennőről szóló mese vagy ’56 megidézése vagy a Dragomán-monológok (a sötétségről, a mozgás és mozgatás viszonyáról, a Csendkirályról stb.). Bár akad közöttük halványabb epizód, csaknem mindegyikről elmondható: ezek a produkció legerősebb érzeteket kiváltó részei.

Márkus Sándor. Fotó: Éder Vera
Márkus Sándor. Fotó: Éder Vera
Ezekkel szemben a legsikerületlenebbek a csoportos jelenetek, de a Vitéz László-szál sem tud a cselekménybe illeszkedni. Az előadás a kikiáltó-mesélő Vitéz László monológjával kezdődik, amit a tetőtől talpig beszürkített Márkus Sándor ad elő, bejátszva az egész színháztermet. Bábjával a kezén később is gyakran feltűnik hol a fal előtt, hol mögötte, időnként egy vagy több téglát kimozdít a falból, de hogy mi a tényleges szerepe a darabban, nem derül ki. Van, amikor úgy tűnik, hogy az általa megjelenített Vitéz László az, aki plebejus pimaszságával meg-megbontja a diktatúra falait, máskor passzívan és céltalanul ténfereg a térben. A színész kitűnő animátor, ám ezúttal erre a képességére nincs szükség, ugyanis legtöbbször nem a báb szól és cselekszik, hanem a színész.

Nincs ez másként a „színház a színházban” jelenetekben vagy az elkésett néző és jegyszedő közötti groteszknek szánt (és megismételt!) epizódban sem, amikor a társulat tagjainak nem létező, alig körvonalazott szerepeket kéne eljátszaniuk – és szintén funkcionális bábok nélkül. Mindehhez társul még az előadás mozgásos-táncos rétege, amelyet Barabás Anita és Gergye Krisztián abszolvál. Gergye képviseli a fekete köpenyben lévő, többnyire a nézőknek háttal lépdelő vagy kígyószerű mozgást végző gonoszt, ördögöt, halált. Az, hogy mi a dramaturgiai és gondolati viszony a mozgásos és a bábos, a színészi és képi megjelenítések között, végképp tisztázatlan marad.

Mindeme írói, dramaturgiai és rendezői probléma ellenére a színészek odaadóan, fegyelmezetten teljesítik feladataikat. Kiemelkedő egyéni alakításra nemigen van módjuk, de Pallai Mara mégis jelentőssé tudja tenni Lili figuráját.

A nagyszerű témaválasztás ezúttal nem párosul a téma mélyreható alkotói analízisével és magas színvonalú megvalósításával. Gergye láthatóan a kiállítás-záró performanszot építette tovább, és nem jutott elég idő s energia arra, hogy a színpadon ne a képek evidens értelmezésének illusztrációja szülessen meg, hanem a főszereplőnek választott két alkotó életét és munkásságát újragondolva, mai vonatkozásait megkeresve az ötvenes évekről éppen úgy, mint tágabb horizontban gondolkodva ma érvényes kérdéseket fogalmazzanak meg diktatúrákról, falakról, a falak árnyékában való élet kilátásairól. Nagy lehetőséget szalasztott el a színház.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.