Ezen a hangversenyen sem kényeztették el a közönséget, hiszen a közeli partnereikhez tartozó amerikai kortárs zenei formációval közösen adott koncert hat száma – vagy inkább blokkja – közül háromban szerepeltek egyáltalán, s abból csupán egyszer önmagukban.

 

Ez az egy szám Holló Aurélnak a műsor nyitószámaként eljátszott darabja, a költői című 39 – a manicheus álma / beFORe JOHN³ volt, egy az Amadinda számára írt, húszéves kompozíció, amely a címben hivatkozott 39 ostorcsapás ellenére, talán a fából készült hangolt instrumentumok – marimbafélék – lágyabb hangzása miatt, inkább a fület kényeztető, semmint szenvedést kifejező volt; sőt, a vonóval megszólaltatott fahasábok flageolet-hangjai bizonyos mennyei asszociációkat is keltettek.

 

Eighth Blackbird

Steve Reich 1985-ös Szextettjében már az Eighth Blackbird két tagja, Lisa Kaplan és Matthew Duvall is csatlakozott a magyar ütősökhöz. A kompozíció hangszerösszeállításában szereplő két zongorán ugyanis időnként, így mindjárt a darab kezdetén, négykezesben játszanak az előadók; a két amerikai így kezdetben egy-egy zongoránál foglalt helyet, majd Duvall, a Blackbird ütőhangszeres játékosa, ötödik ütősként is szerephez jutott. A Reich repetitív korszakából származó mű jellegzetesen zsongító-kellemes hömpölygésében változatos klasszikus formák – fúga, motettaforma – körvonalai bontakoznak ki, idővel azonban a zene indulatosabbá válik, és váratlan, törésszerű változások is történnek. Az előadást a vendégekkel együtt is az Amadindától megszokott makulátlan tökély jellemezte.

 

A harmadik szám a jelenlévő Lukas Ligeti Incandescence című darabjának ősbemutatója volt – ezt a szerző kifejezetten a két jelenlévő együttes egyesítésére, vagyis öt ütőhangeszeresre, egy-egy (különböző méretű hangszereken játszó) fuvolásra – Nathalie Joachim –, klarinétosra – Michael J. Maccaferri –, egy hegedűn és brácsán – Yvonne Lam –, illetve egy csellón játszó – Nicholas Photinos – vonósra és egy zongoristára komponálta. Ez a darab is sokat köszönhet a repetitív zene szellemének, ám sokféle zenei karaktert felidéző, erősen gesztikus, színes kompozíciónak bizonyult, meggyőző előadásban.

 

A hangverseny második része teljes egészében a vendégeké volt. Ennek műsorát három Ligeti (György)-átirat mellett két, az utóbbi három-négy évben az együttes számára komponált darab alkotta.

 

Amadinda

Ligetitől a zongorára írt, kései Études című sorozat három darabja, a  „Touches bloquées”, az „En suspens” és a „Fanfares” hangzott fel az Eighth Blackbird átiratában. A három, zeneileg igen karakterisztikus és szuggesztív tétel nem csupán meglepően természetesen és idiomatikusan hangzott ebben az átiratban, de maga az így létrejövő háromtételes ciklus is telitalálatként hatott. Különösen a fojtott „lassú tétel” és a hallatlanul gesztikus, ritmikailag izgatott és változatos „zárótétel” keltett erőteljes hatást.

 

Számomra azonban nem csupán a Ligeti-tételek, hanem a hátralévő új kompozíciók, tehát az egész szünet utáni rész is a hangverseny izgalmasabb felét jelentette. Tomo Andres Checkered Shade – azaz „Kockás (vagy ha tetszik, pepita) árnyék” – című kompozíciója nem csupán címében utal a zenét inspiráló képzőművészeti alkotásokra, de hatását tekintve is rendkívül képszerű. Megint egyszer repetitíven, lassan változó harmóniákkal induló darabot hallottunk, amelynek nyugalmát hamarosan rendkívül éles kontrasztok szaggatták szét, s egy hatalmas dúr akkordot követően a mű hangja rendkívül szubjektívvé vált. Egy magányos hegedűszóló után a zene a gyász hangjaival folytatódott, majd később kitört a mélypontról, és egyre inkább felforrósodott – amit kezdetben minimalizmusként értelmeztünk, az a szemünk előtt vált határozott erőteljes dramaturgiai tartalommal bíró, expresszív zenévé.

 

De talán még expresszívebb hatást keltett Ned McGowan vadabb, „természetközelibb” műve, a Garden of Iniquitous Creatures („Gonosz lények kertje”). Ez még elementárisabb erejű darab, amely zeneileg izgalmas és eredeti gesztusok sokszor mozaikszerűen ható egymásutánjából áll, egy pillanatig sem érdektelen, és az előadóktól virtuóz hangszeres teljesítményt is kíván. Az Eighth Blackbird összhatása talán nem olyan magával ragadó, mint az Amadindáé, de kétségkívül magas fokú összhangban, rendkívül fegyelmezetten játszottak, és különösen a két fúvós, így a művet nyaktörő pikkolószólóval lezáró fuvolista mutatkozott be jelentékeny előadó-egyéniségként.