Néhány héttel ezelőtt megint elmentem. Olyan sokszor megyek el otthonról, hogy az már naplóra sem érdemes. Az elmenetelen természetesen az utazásos eltávozást értem, amikor fölülök vonatra, bérkocsit veszek, és meg sem állok Balatonakarattyáig, Törökszentmiklósig vagy Berlinig, halott verseket szedegetni, randevúra. Különben mindegy, hová. Lehet idegen kontinens, másik isten kertje, vízibiciklizés a Föld körül.
Az én lakásom olyan, hogy egyáltalán nem örül ilyenkor. Haragos lesz, elkomorul. Méltatlankodik, mint a kisfizetésű költők. Mint az öreg nénik, akiknek csak a kutya maradt (tacskó). Vagy megijed; a virágok, hiába locsoltam meg őket utazás előtt bőségesen, mérges dúdolással engednek utamra, a könyvek méltatlankodva búcsúznak, mint a távoli vízesések, és a legszomorúbbak a villanyok. Hogy nem fogom őket kapcsolgatni, föl és le, föl és le, nem felejtem égve őket, amit annyira szeretnek, a fürdőszobában például úgy maradni, a kamrában égni, mintha a Riviérán.
Oda akarok kilyukadni, hogy amikor elmegyek a lakásomból, amit szeretek, mert szeretem minden szegletét és porcikáját, szeretem a tékozló, önfeledt fényeit, a hangulatát, és igen sokszínűen tudok rettegni is benne, azt érzem, hogy meghalok. Kicsit biztosan meghalok, akár kislány szájába tévedt kenyérhaj. Meghalok vagy elveszek. Elvész tőlem valami, nem tudom, pontosan mi, kiesik a lélekből, elgurul, mint egy csavar, két össze nem illő balgondolat közül hull alá, akár a levél, az érzésekből csöppen ki, mint Cyrano orrából a takony. Vers leszek, egy zűrös kisregény, tárcamaradék.
Olykor érteni vélem azokat, akik egy idő után úgy döntenek, nem mozdulnak ki többé. Azt mondják, nem, elég. Maradás van. Ami kint van, félelmetes. Ami kint van, megbízhatatlan, veszélyes, és leginkább minek. Minek az a sok kinti dolog, fölvonulás, a tamburmajori ordítozás, minek a kinti csend, kinti taps, kinti félhomály, hullámverés. Bent is annyi minden van, annyi sláger és véres dalocska, még ha minden reggel szűkösebbek is a szobák, és az elfelé percegő idővel kisebbednek a terek, az ablakok négyzetei, az ágy rácsokat növeszt.
Gitáros barátom mesélt arról az énekesnőről, aki egy idő után valóban nem mozdult ki. Már a küszöböt sem lépte át, a levélszekrényig sem botorkált le, mert minek a levél, az üzenet, ilyen új slágerszöveg, olyan fizetős sárga csekk, csak megzavar, kibillent a kényes, nagy erőfeszítések árán megszerzett minimális egyensúlyon. A taxis huszárfiúkkal, Ferivel, meg Zolival, de leginkább a Lacival hozatta a bort. Két, inkább három palackkal alapban. Éjjel egykor is, amikor már pedig nem csikorog a föld forgása. Dehogynem! Csikorogtak a démonok, a démonok!
Félédes, drágám, és ne kérdezd, miért, mert hogy szárazat kell, nekem nem, nekem az kell, hogy érezzem az ízét, egy valamilyen ízt, érted? Laci perceken belül nyomja is a kapucsengőt. Itt vagyok, művésznő, hoztam, Dankó Pista. Jöjjön föl, Lacikám. Fölmegy. Nem iszik egy kávét? Szépen néz ki, művésznő, ma igazán izé, ragyog, de tudja, vár a műszak, Kelenföld után a Hermina villa. Mennem kell Pestszentlőrincre, tortát viszek egy születésnapra. Hát akkor óvatosan fékezzen, Laci, meg ne dőljenek a gyertyák abban a dobozban. És aztán zörög, mint a szélfútta lélek, a rigli.
A művésznő azon gondolkodik a konyhában, legközelebb föl is bontatja, mert ez neki nehéz. Hozza föl a Laci fölbontva. Laci meg gondolkodik Lőrinc felé kanyarodva, de tényleg, ezért művész a művész, és még akkor is, ha már hozatja a bort meg a konyakot – mert konyakot is, és olívabogyóval, azt is hozatott ez a még fiatalon kigömbölyödött, csalogány hangú énekesnő, de csak ünnepnapokon -, hogy igaza van, mert milyen fenyegető, ha ferde gyertyákat fúj el a születésnapi tortáján az ember. Dől a kisgyertya, el akar esni, pedig még ég, mintha ember lenne.