 Csonka Szilvia és Bajomi Nagy György |
És a létdilemmája – amit a javai okán engedhet meg magának –, hogy melyik nőt válassza célszemélynek: a társadalmilag magasabb értéket képviselőt vagy az anyaként, odaadó ápolóként használhatót. Majd, amikor az utóbbi már-már kinéz, belehal a foteljába.
Nézőként, gondolom, illene legalább szomorkásan elmerengeni a hiábavalóság láttán, felidézve valami egzisztencialista okosságot, de mire felbukik szegény jó Bajomi Nagy György a második felvonás végén, már minden türelmem oda, úgyhogy rettenetes aggodalom vesz rajtam erőt, amikor kúszni kezd a fotelja felé.
Kihívás érvényes előadást csinálni ebből a Mihail Ugarov által színpadra alkalmazott Goncsarov-regényből a felesleges ember prototípusának fókuszba állításával úgy, hogy rajta kívül nincs egyetlen figura sem, akinek személyisége, sorsa van. Ez utóbbi ránézésre színészi feladatnak is lehangolónak tűnik. Ezt a kihívást alighanem a főszereplő miatt vállalta a csapat, méltán, hiszen Bajomi Nagy György nagyszerű színész, az előadásból azonban a színpadi állóképességén kívül más alig kerekedett ki – meglehet, éppen azért, mert Valló Péter rendező az anyag drámai erejének ingatagsága okán több olyan hang-, tér-, és egyéb effektet, illetve színházi rátétet használt, ami aztán a színészi játéklehetőség fölé kerekedett.
 Bajomi Nagy György |
A stúdióban pástszerűen elhelyezett színpad (Valló Péter munkája) két oldalán ülünk mi, nézők, egymással szemben, s ez olyan technikai terheket rak minden játszóra, ami lényegében egyfolytában generálta az ügyetlenséget: a szereplők nagy műgonddal hol erre, hol arra beszélnek és játszanak – egy ilyen tér nyilván működhet sok dramaturgiai helyzetben, de itt a folyton felbukkanó mellékszereplőkkel való jeleneteken kívül kifejezetten nehezíti Bajomi Nagy György helyenként finom, belsőbeszédes, beforduló játékát. A fakéreggel felszórt játéktér ugyan szerethetően teátrálisnak hatott, és kontrasztossá tette a csendeket – az előadásnak egyébként remek, élvezhető ritmusa volt –, de értelmetlenül felnagyította a járások zaját, és az így (gyanítom, akaratlanul) kiemelt hangkulisszában felerősödtek például a pöszeségek.
Ahogy pedig színházban nem ritka: a brutális erejű és hatású bejátszott zene nem vált az előadásban teremtő erejűvé. A bajt csak tetézte az élő éneklésre rácsúszó zenei bejátszás technikai igénytelensége – amiről Józsa Bettina e.h. nemhogy semmit nem tehetett, hanem Olgaként hoznia kellett gyönyörű, fiatal önmagát, akit úgy mutogatott a rendezés, mint egy kirakati babát különféle pózokban és viseletekben. Sajátos módon effektnek értettem a jelmezeket is, amelyek önálló életre keltek és eljátszották mindazt, amit ebből a dilemmából talán meg lehet mutatni – Benedek Mari egyszerűen túl sok volt ebbe az előadásba. Csonka Szilvia háziasszonyában a legérdekesebb a kitömött kalácsformája volt, ugyanakkor a fizikai elrajzoltsága akadályozta is valami összetettebb alak megformálásában, igaz, erre dramaturgiailag sem lett volna szükség. Trokán Péternek, akit ebben a társulatban mindig öröm látni, nem volt feladat ez az inasfigura, többször azon gondolkodtam, mi a csudát csinálhat kint a takarásban – mert mintha egyik-másik mesterkélten öregessé, darabossá tett beléptekor azt csíptem volna el, hogy egy pillanat alatt csavarja le az értelmét és az érzékeit. A legizgalmasabb színpadi pillanata pedig az volt, amikor a fakérgen földhöz vágott, ám ennek ellenére össze nem tört csészét úgy kapta fel, és rejtette a tenyerébe, mintha a darabjait fogná. Kálmánchelyi Zoltán orvosként és Szerémi Zoltán barátként ugyancsak értelmezhetetlenül szimpla alakok: az orvos gyakran azon tépelődött, hogy bár előtte a beteg, de a saját problémája érdekesebb, a barátról pedig mindenekelőtt azt tudtuk meg: régi barát.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Mészáros Zsolt. Forrás: Weöres Sándor Színház |
A Bajomi Nagy György köré üzembiztosra összerendezett működés furcsa módon azt erősítette fel, hogy nem egy valós problémát látunk, hanem egy kitalációt adott színpadi formában – ami igencsak behatárolta a színészi lehetőségeit: alig volt honnan hová dolgoznia, hiszen az első pillanatban megvolt az a dilemma (nevezzük dilemmának), ami az utolsó előtti pillanatig alig ment előre. Pedig rengeteg mindent elmond ebben az előadásban, aminek szövegként akár lehet is súlya, de itt piroggal körített közhelyként fogy el a szemünk láttára minden: hogy nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi, vagy hogy isten halott.