Aurora Borealis: Északi fény
2017.10.20.

Nem mindig vezet jóra, ha valaki turkálni kezd a régi levelek és fényképek között. A 20. század ugyanis még ma is képes átrendezni betonbiztosnak hitt identitásokat. Erről mesél igen érzékenyen Mészáros Márta új filmje. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Ki ne tudná, hogy a 20. század a legnagyobb változást az identitásban okozta, alig gyógyuló sebeket ejtett az az önmeghatározásunkban okozta. Jellemezhetjük-e még magunkat humanistaként a számos irányított, kialakult és spontán mészárlások után? Milyen mértékben vesztettük el embermivoltunkat? Kik lettünk? Az identitást emellett felülírták a háborúk, az ide-oda mozgó határok, a kitelepítések és népvándorlások, a féktelen erőszak. Sokáig csak a túlélés volt fontos, ez a csupasz, minden önmeghatározást zárójelbe tévő parancs. Az identitás kérdésében keletkező traumák kigyógyításához, az új önmeghatározás kiötléséhez és elfogadásához pedig béke kell. Nyugalom és hosszú évek, hacsak a hallgatás nem zárja el örökre.

Mészáros Márta életművének talán legfontosabb része a hallgatás megtörésére, a traumák feloldására épül, filmes „terápiája” türelmes és következetes, emlékezetes darabjai esetén a művészi erő végzi el nem csupán a szembesítés, de a gyógyítás oroszlánrészét is, vagy legalábbis pontos látleletet ad, és ez bizony a szellemi felépülés legfontosabb feltétele. Az Aurora Borealis: Északi fény fontos lépcsőfoka ennek a folyamatnak. Mészáros ezen felül mindig is igen érzékenyen közelített a női sorsok kiszolgáltatottságának ábrázolásához mind a történelem, mind a politika viszonyában. Nem véletlenül. Hiszen az elmúlt évszázadban bomlottak fel és sérültek meg jelentős mértékben az addig háborítatlan hitt alapok, mint a család, a származás biztonsága, a vérvonalból levezethető identitás szilárdsága. Az itt bekövetkező törések elszenvedői leginkább a nők voltak. Ráadásul ezen fájdalmakat övezte leginkább a hallgatás, ez maradt ki következetesen a tankönyvekből és történetírói diskurzusokból. A nők magukba rejtették és a hallgatásukkal őrizték a titkot.

A filmbéli Pogány család majdhogynem a 20. századi traumák állatorvosi lova. Kezdődik azzal, hogy az ötvenes évek elején Mária szerelmes lesz a kitelepített fiatal arisztokratába, Ákosba, aki meggyőzi, hogy szökjenek ki Ausztriába a rokonokhoz. Hiszen miben is reménykedhetnének a rákosista Magyarországon? Viszont a határátkelés csak részben sikerül, Ákost meglövik, és még ki sem hűlt a teste, mikor Máriát megtalálja egy orosz járőr – Ausztria egy része ugyanis ekkor még szovjet ellenőrzés alatt áll. A szabadság nem is indulhat ennél rosszabbul, s ez még csak a kezdet a traumák hosszú, egészen a jelenkorig ívelő sorában.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film két síkon játszódik: a fiatal Mária (Törőcsik Franciska) életével párhuzamosan az öreg Mária (Törőcsik Mari) is fontos állomáshoz érkezik jó néhány évtizeddel később. A távolról jött levél oly mértékben sokkolja őt, hogy kórházba kerül, hajszálon lóg az élete. Lánya, Olga (Tóth Ildikó) Bécsből jön haza, hogy ápolja, ám az üres lakás, a régi fotók, édesanyja állapota mind azt sugallja, hogy az által ismert családtörténet és az ő múltja még számos kibeszéletlen epizódot rejt. Könnyen lehet, hogy az addig biztosnak hitt pontok (osztrák nevelőapa, magyar biológiai apa) mind-mind kegyes hazugságok. De még ennél is mélyebb a nyúl ürege.

Identitás kérdésében persze Olga családja sem kimondottan rendezett, legalábbis nem a nyárspolgári értékek szerint. Fia, Róbert olasz apától származik, akivel a magyar anya tört angolsággal beszél, amúgy is elváltak vagy épp válófélben vannak. Bécsben élnek ugyan, de ezer szállal kötődnek más országokhoz, kultúrákhoz. Hirtelen kérdésre talán nem is tudnák megmondani, hogy hol vannak otthon. Melyik hely az otthonabb. S bár a film kerül mindenféle aktuális politikai áthallást (nagyon helyesen), arról mégis igen meggyőzően beszél, hogy az újkori nacioanalizmusok és nemzetállami reflexek idején a multikulturalizmus nem csupán értelmiségi hegyibeszéd, hanem mindennapos, az életet átjáró tapasztalat. Pogány Olga úgy magyar, hogy közben osztrák és van egy félig olasz fia, Magyaroszágra megy haza, de a gyökerei még ennél is messzebbre vezetik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az Aurora Borealis erőssége a női karakterekben és alakításokban rejlik. Nem is nagyon lehet eldönteni, hogy melyik színésznő a legjobb: az öreg Máriát alakító Törőcsik, aki önmagát is legyőzi, csakhogy el tudja mondani az igazságot, a fiatal Máriát megelevenítő Törőcsik, akit sugárzó szépsége sem véd meg, sőt inkább kiszolgáltatja a fájdalmaknak, vagy az Olgát játszó Tóth Ildikó, akinek élete hirtelen tótágast áll, és ebben a káoszban kell meglelnie a biztos pontokat. Mellettük kissé sablonosnak tűnnek a férfiak: Ákos jobbára a szerelem mozgó szimbóluma, Antonio az olasz férfiak halvány skicce, a Róbertet alakító Ladányi Jákob pedig elég súlytalanul leng ide-oda a jelenetek között. Talán csak Antonban, a jó orosz katonában csillan meg némi életszerű összetettség, ám az ő szerelmében, Edithben megint csak sokkal több a spiritusz.

És bizony nem mentes a film a giccstől sem: a Mária és Ákos közti szerelem aranysárga csillogása, a sarki fény villódzása (jobb lett volna, ha megmarad Anton elbeszéléseiben, és az ő prezentálásában néhány színes üveg segítségével egy bécsi lakásban), a tengerparti elcsépelt jelenet, amely a szerelem újraéledését hivatott jelezni, mind-mind túl könnyű megoldások. Szerencsére a bivalyerős történet és a minden belső rezdülést pontosan lekövető operatőri munka, a higgadt és pontos rendezés ezeket semlegesíti. Az Aurora Borealis emlékezetes film, amely újabb színt kever az elmúlt század tudott és tudni vélt identitásdrámáiba, ügyesen beszél hallgatásról, megbocsátásról és a ki tudja hová vezető gyökerekről. Arról, hogy a vér őrzi a sérelmeket, és a szív gyógyítja be. Arról, hogy sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy kik is vagyunk valójában. Talán ezért sincs helye ítéletnek és előítéletnek, csak a feldolgozást segítő empátiának. 

Címkék: Mozipremierek 2017