A fecsegő potyautas 7.
2017.10.05.

Jó estét, jó szurkolást, szeretném megvédeni az ondósejtet. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Nem azt mondom, hogy mindet és egyenként, de úgy általában, igen, ennyire még telik a lehetőségeimből. El bizonyos kezekkel az ondótól! Miközben az is történt, hogy cikkírás közben evakuáltak. Éppenséggel Berlinben, a jó öreg Ring mellett. Találtak az ablakom alatt egy bombát. Járt az utcában egy rendőrautó, hangosbemondóval kiáltozott, achtung, achtung, sabadaba, és csakhamar becsöngetett hozzám egy szép, fiatal rendőr fiú talpig szövetségi kékben, majd kedvesen fölszólított, hagyjam abba az ondósejtek jelleméről, tulajdonságairól szóló szösszenetemet, és haladjak kifelé a lakásból. Hová, biztos úr? Ki. A szabadba.

A Hauptstrassén egy galambfehér hajú néni magyarázta a kordon biztosítóinak, hogy neki ez a százötvenkettedik bombája. Nevetett, mint egy öreg Marlene Dietrich. Százötvenkét evakuálás, gyerekek. A hatvanadiknál fölrobbantak a tűzszerészek! Na most, nem régen írták otthon a megyei lapok, hogy a Nyugat retteg, így, országosan terítve a címlapfotót, a Nyugat retteg, hát nem tudom. Söröztek is az evakuáltak hangulatos kordonjánál, kis csoport pakkokkal, és voltak még indiaiak is. Törökök. Úgy maradt a kebabos forgó a marhahússal, villany leolt, mindegy. Kétszázötven kilós volt a bomba, összeszerelték egyszer, Cincinnatiban, fölpakolták egy Liberatorra, gondolom, aztán hullt és hullt, és úgy maradt. Okosan elásta magát a homokban, afféle alvó ügynök lett. Ő a múlt, ami úgy van, hogy bármikor visszatérhet. Hetvenkét és x éve így. Van kitartása, nem mondom. A múlt ilyen, konok. De hogyha a Nyugat retteg, mint írják az exkluzált magyar megyei lapok, akkor mit tesz Magyarország, úgy értem, Őcsény. Édesem, hát pontosan, értőn válaszol bizonyos aktuális kérdésekre.


Na jó, mondom, míg az evakuálási időmet töltöttem a lassuló, fényét vesztő, rettegő berlini szabadban, illetve aztán a rettegő berlini barátaimnál, hanem aztán nem lehetett hozzám szólni, az ondósejtről gondolkodtam. Mert mielőtt el kellett volna hagyni az otthonomat, láttam a számítógép világában egy szomorú, tkp. megkeseredett, becsapott, elárult, sabadaba, valószínűleg egészségtelenül étkező férfiút, amint a megkomponált veszprémi éjben ráír bizonyos általa tulajdonlott hirdető oszlopokra, hogy, de nem idézem, csak így: a miniszterelnök úr micsoda. Ilyen lett a mi közkultúránk, parádés világszínvonal, nem? Oké, a magyar káromláskultúra ilyen, és meg még. Gazdag. De milyen gazdag! Cizelláló, költői, asszociáló, kreatív. Átok, áhítat, gyónás és megváltás reménye egyszerre. Igazán felsőfokon. A magyar nem tud külföldiül, de a magyarban tényleg nyelvzseni. Mert kinek – jó, a szláv testvéreknek igen - jutna eszébe, melyik európainak, hogy anyuka még tetves is, miközben pénzért árulja a szent testét, miközben orális kalandozásban vesz részt, nem föltétlenül jószántából. Hajaj, a tetű nagy bónusz. Na, németnek biztosan nem jutna eszébe. Arschloch, tudjuk, itt az a felsőfok. Én nem tudom, hogy megtanulunk-e másképpen káromkodni, lehet-e egyáltalán, de nem árt tudni, hogy nagyon nem kóser a tradicionális formavilág és a metaforakészlet, illetve a szimbólumarzenál. Én se mondanám már a miniszterelnök úrnak, se becses, kiválasztott arany ifjúságának, illetve tiptop, formaváltó köpenyeges mamelukjainak, kiknek kezében már ország gyeplő, magyar szó, magyar forint, magyar kultúra pálmaága, hogy irgumburgum. Sem hogy ejnyebejnye. De hogy geci?! Gecik? Jaj, nem. Az ondósejtből sok van, hihetetlen ügymenet, amit végig kell járniuk a vagina vadonjában – egyesek szerint szellemvasút -, a szent elkamínó, egy vagabund keresztes hadjárat, egy odüsszeai returnjárat semmi ehhez képest, elhullnak, kiégnek, föladják, lassúak, elárulják egymást, jön a dalos zuhanyrózsa, satöbbi. És persze az is nagyon érdekes, hogy mindenki, aki van, aki életre ítéltetett, az egy - azaz 1 - győztesből van. Mert egy kicsi huszár, Woody Allen vagy Buga Jakab győzött, első lett, és aztán, hogy milyen az életünk, mi lesz belőle, más kelkáposzta. De győzelemmel indul a dolog, akárhogyan is. Mennyi meghalt, elveszett mögötte, fölfoghatatlan.

Azt szeretném kifogás tárgyává tenni tehát, hogy a rossz jellemet, a zsarnokot, a gőgöst, a cinikust, a hatalmi pszichopatát, a csaló labdarúgót, a hazug és gyáva, szervilis társadalmat építő, a részvét nélküli embertársunkat nem ildomos az ondósejttel összevetni. Rossz, pocsék ízlésre vall. Az ondó egyszerűen többet érdemel.

Hát kábé erre jutottam, amikorra sikerült hazaérnem. Már nem állt a kordon. De ott toporgott a fehér hajú néni a sarkon, aki a százötvenkettedik bombáját élte meg. Figyelt a színházi gukkerével. Mintha éppen rám várt volna. És tényleg meg is szólított.

Figyelem magát, fiatalember, mondta, nem idevalósi.
Bizony nem, néni.
Akkor hová?

Magyar vagyok, válaszoltam, és aztán csak néztem, milyen fürgén, szabályosan menekül a rettegő berlini őszben.