Borg/McEnroe
2017.10.05.

John McEnroe és Björn Borg, a tenisz történetének talán két legnagyobb riválisa találkozik a teniszpályán és azon kívül Janus Metz Pedersen dán rendező tálalásában. BILSICZKY BALÁZS KRITIKÁJA.

Miként az atlétika a sportok királynőjeként, a tenisz a sportok királyaként szerepel a köztudatban, köszönhetően elsősorban a sportágat (ma már kevésbé) körülvevő eleganciának, vagy annak a fajta (a sznobizmust gyakorlatilag nyíltan felvállaló) hozzáállásnak, amelynek az egyik mellékszereplő, a wimbledoni döntőt közvetítő kommentátor ad hangot Janus Metz Pedersen legújabb filmjében, az egyszerűen csak Borg/McEnroe címmel ellátott, skandináv koprodukcióban készült sportdrámában: A tenisz nem minden társadalmi rétegnek való.”  mondja mikrofonjába a riporter, majd szivarra gyújt a közvetítői állásban.

Az elhangzott véleményre az idő előrehaladtával ugyan egyre többen rácáfolnak, ennek ellenére a mondatban rejlő felsőbbrendűség érzete a mai napig körbelengi a krétavonalakkal körülhatárolt pályák és a citromsárga labdák világát.

A játék felgyorsultsága vagy a játékosok fizikai tulajdonságainak elsődlegessé válása miatt ma már sokszor csak atomteniszként emlegetett sportág jelene ugyanúgy nem hasonlítható össze a hetvenes-nyolcvanas évek korszakával, ahogy Cristiano Ronaldo sem állítható Puskás Öcsi mellé. A csapatsportok jellemzőinek átalakulásával párhuzamosan természetesen az egyéni ágazatok sajátosságai is módosultak. Amit a hetvenes években Ilie Năstase vagy Jimmy Connors produkált az (akkor még kizárólag) fűvel vagy salakkal borított pályákon, azt értelmetlen összevetni a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójának ikonjai, így Ivan Lendl, Boris Becker vagy Stefan Edberg (Borg után a következő svéd csillag) mutatványaival, pláne nem az ezredfordulóhoz közelítve trónra kerülő André Agassi vagy Pete Sampras játékával.

Sorolhatnánk még a neveket és a topjátékosokhoz köthető rekordokat, a begyűjtött trófeák számától kezdve a leghosszabb győzelmi szériákig, ugyanígy a legendás, hosszú évekig tartó párharcokat (rögtön a közelmúltból például Roger Federer és Rafael Nadal esetét), de az utóbbi tényező esetében valószínűleg mi is oda lyukadnánk ki, ahova a dán rendező, vagy Ronnie Sandahl svéd forgatókönyvíró. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Rivalizálásuk drámaiságából adódóan egyáltalán nem meglepő, hogy épp erről a párosról, a (többek között) ötszörös wimbledoni bajnok, a hetvenes évek második felét egyértelműen domináló, higgadtsága miatt a Jéghegy becenévre is hallgató Björn Borg, illetve a svéd szupersztár korai visszavonulását követő időszak legjobbja, a Borggal ellentétben finoman szólva is temperamentumos amerikai fenegyerek, a nyolcvanas éveket szinte végig uraló John McEnroe párharcáról készítettek alapvetően életrajzi elemekből összerakott, helyenként nyilvánvaló, másutt kérdőjelesen fiktív összetevőkkel fűszerezett sportfilmet.

A választásban, jelesül Borg és Mac rivalizálásának (szűkebbre véve: vetélkedésük legjelentősebb fejezetének, illetve a két csillag karakterének) bemutatásában nyilvánvaló szerepet kapott a játékosok teljesen eltérő személyiségében rejlő drámai töltet, illetve az az 1980-as, közel negyven éve lezajlott wimbledoni döntő, amelyre a sportág szerelmesei mellett még a kevésbé hozzáértők is mint a valaha volt legnagyobb mérkőzésre tekintenek vissza. Tény: az ötjátszmás, elképesztő fordulatokkal teli és mindkét fél részéről zseniális játékot hozó meccs egyértelmű őrségváltást jelentett a tenisz történetében. Ahogy azt Borg több helyen elmondta: ez volt az a mérkőzés, ahol először ijedt meg tőle, hogy veszíthet, ami nagyban befolyásolta korai visszavonulását, McEnroe számára pedig a végeredmény dacára is elérkezett az áttörés pillanata.

Az egyik első gondolat, ami a film iránt érdeklődőkben felmerülhet: hogyan lehet elkerülni egy korábban már minden apró részletében kielemzett és feldolgozott sportesemény bemutatását a zászlajára tűző vállalkozás esetében a szárazságot, illetve a dokumentarista jelleg markáns megjelenését? Pedersen egyszerűen válaszolja meg a kérdést, egyben sikeresen oszlatja el a felmerülő kételyeket. A két főszereplő jellemének minél alaposabb vizsgálatára fekteti a hangsúlyt, a feszültséget pedig a film szerkezetével sikerül fenntartania az első perctől az utolsóig. A bő másfél órás játékidőből nagyjából húsz percet kitevő és értelemszerűen a végére hagyott döntő mérkőzést megelőző néhány hét eseményeit párhuzamosan szerkeszti össze a szereplők folyamatos flashback-jeivel, illetve a két sportoló gyermekkorának különböző fázisaiban történt, meghatározó események bemutatásával. Ez abban az esetben volna tökéletes megoldás, ha ugyanannyit foglalkozna mindkét szereplőjével, az viszont, hogy Borg előélete egyértelműen túlsúlyba kerül, még azoknak is zavaró lehet, akik történetesen nem McEnroe elkötelezett rajongói.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Tegyük hozzá: a pályája csúcsán lévő, ennek ellenére huszonévesen már a visszavonulást fontolgató sportoló karakterrajza valóban több muníciót tartogathat magában, mint egy ifjú tehetségé, ez pedig valamelyest indokolja Borg vívódásainak és privát élete bemutatásának a túlsúlyát. McEnroe személyisége egyébként is külön tanulmányt érdemelne, a fentiek ellenére mégis bivalyerős jelenléte a filmben nagyban köszönhető az őt megformáló Shia LaBeouf-nek, aki eddigi pályafutása egyik, ha nem a legerősebb alakítását nyújtja, tökéletesen visszaadva az amerikai teniszezőben tomboló feszültség megnyilvánulásait, vagy a McEnroe-ra jellemző maximalizmust, ugyanígy a döntőben tanúsított, öntürtőztető magatartását, vagy az azt követő (ideiglenes) megnyugvást.

Kiemelten fontos összetevője még a filmnek a tetszetős operatőri munka, amely szintén jó eszköz Pedersen kezében, hogy bemutassa a Borgra és McEnroe-ra jellemző attitűd eltéréseit, vagy pillanatnyi állapotuk jellemzőit. A svédről készített felvételek a legtöbbször statikusak (leszámítva a lázadó gyermekkor jeleneteit), míg Mac esetében tálcán kínálja magát a steadycam használata. A kamera a teniszpálya geometriáját is előszeretettel használja a higgadtsággal járó rendezettség vagy a kétségbeesésből adódó pánikhelyzetek lefestésére, nem egyszer élve a pálya fölötti, magasból vett felvételekkel. Janus Metz Pedersen keze tehát időnként ugyan megbicsaklik egy-egy ütésnél, de a ziccereket nem hibázza el, ennek köszönhetően pedig – ha nem is simán, de – aránylag magabiztosan hozza a meccset, aminek laikus vagy hozzáértő nézőként egyaránt örülhetünk.

Címkék: Mozipremierek 2017