Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NAPJAINK ROMJAI

Hátrahagyott utópiák / Budapest Galéria
2017. okt. 1.
Impresszionista színvilágú festmények, élénk színekben tobzódó rajzok, klasszikusan komponált fotók – halott épületekről. A Budapest Galéria Hátrahagyott Utópiák című kiállításán festői szépségű képek szembesítik a nézőt a szocializmus utópiájának kudarcával. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Nemes Csaba
Nemes Csaba

Moni K. Huber festményei, Andrea Kalinková fotói, Nemes Csaba rajzai a szó hagyományos értelmében szépek, pedig mondandójuk és tárgyuk az elmúlás, az értékek és hajdani ideálok pusztulása. Közös bennük, hogy főszereplőik házak. Vigyázat, nem az építészet, nem pillérek, oszlopok és párkányok, stílusok és bravúros architektúra. Az ábrázolt épületek az emberi jelenlét nyomairól mesélnek; akár körülveszik őket lakóik, akár üresen állnak, az őket létrehozó kor, az őket használó társadalom lenyomatai. És mivel természetüknél fogva tovább élnek, mint szülőanyjuk, a korszellem, olykor furcsa, olykor szomorú, és ne legyünk igazságtalanok: néha diadalmas metamorfózison mennek keresztül. A múló idő metaforái – persze ez minden építészeti gesztusra igaz, nem csak a romokra. A házak együtt változnak az élettel, de bárhogy változzanak, változatlan lényegük szó szerint kőbe vésett tanúbizonysága annak, mit gondolt keletkezésük korában az ember a mindenség működéséről; miben hitt, mit áhított, mit csodált, milyen irányba szerette volna mozdítani a világot. Az építés a teremtés programjának lebutított demója. Az idő munkája, a kopás, a roncsolódás, a szándékos és öntudatlan átalakítások kíméletlen őszinteséggel dokumentálják, hogy viszonyulnak az utódok az álomhoz, melyet rég elporladt ükapjuk kőben és malterban megörökített. A Hátrahagyott utópiákban Pia Jardí kurátor a három alkotó munkáinak párhuzamos bemutatásával azt vizsgálja, hogy a szocialista rendszerek építészetének karakteres darabjai jelenkori állapotukban hogyan vallanak a megszületésükben és formálásukban alapvető szerepet játszó ideológiáról: a társadalmi egyenlőség utópiájáról. Átalakításuk, bontásuk, rom-mivoltuk mit üzen a ma emberének: vajon egyet jelent a kollektív társadalom ideáljának kudarcával?

A romok kultusza újkori találmány, a mindenben bizonytalan modern ember nyafogása a hajdani, az elveszett éden után. A barbár gótika fütyült az antikvitásra, a magabiztos és diadalmas reneszánsz lelkifurdalás nélkül beleépítette palotáiba az antik köveket, maga gyártva a romokat, melyekbe a 19. század annyi melankolikus érzést vetített. És helyesen tette, hiszen ahogy nem jut eszünkbe a múlt század stílusában beszélni, úgy hibás és hazug mindenfajta próbálkozás annak „korhű” visszaépítésére, amit az idő bölcsen rommá morzsolt. A romantikus romkultuszt követő hivatalos műemlékvédelem az első perctől fogva ezzel a paradoxonnal küzdött: eszmét közvetítsen, az érzést őrizze meg, vagy hitelesen konzervált köveket? Manapság éppen haldoklik, és nem csak azért, mert a hatalom bottal üti: agóniájában az önmagát túlélt szemlélet tarthatatlansága tükröződik. A haszonelvű jelen kíméletlenül ítélkezik: a múlt macerás fenntartást igénylő relikviái közül csak az értékes, ami a kortársak számára értékes ideológiát kifejező szimbólummá válhat. A hatalom vonzódik a klasszikus architektúrához, a dekorativitást elvető, józan modernizmus azonban természeténél fogva demokratikus, legalábbis az volt megszületése pillanatában. A modern struktúrák romjai tehát más értelmet nyernek, és más érzéseket mozgósítanak, mint a pusztuló kastélyok, vagy málladozó várak.

Andrea Kalinková
Andrea Kalinková

A három alkotó szimbólumként a 20. század épített környezetét használja, melyet a maga módján ábrázol, fókuszba emel. Andrea Kalinová (Pozsony, 1980) művei közül a kiállításon a Gyógyító vizek fotósorozat látható, mely egy jobb időket látott szlovákiai gyógyfürdőben készült. A fürdő mint kényeztető luxus értelemszerűen kínálja a korról és a használókról árulkodó vizuális részleteket, és sűrítve mesélt a történelemről, azaz a társadalmi változásokról. Az osztrák-magyar monarchia idején az arisztokrácia számára épült, gazdagon díszített épületkomplexumokat a szocializmus idején államosították – úgy is mondhatjuk, hogy közkinccsé tették. Eközben persze úri pompájuk megkopott, nem csak anyagi és ideológiai megfontolásból, de igazodva a modernitás ízléséhez is. A rendszerváltás után privatizálták őket, és modernizálva wellness központtá alakították, már egy új kor nyelvén igyekezve megfogalmazni a luxust. A békebeli részletekkel, vagy akár a hatvanas évek letisztult monumentalitásával összevetve a középpontba komponált műanyag napozóágy a tömeges, olcsó luxus univerzális szimbóluma. Óhatatlanul elgondolkodtat: vajon milyen összefüggés áll fenn, fennáll-e összefüggés egy-egy korban a vizuális igényesség, kidolgozottság, és az értékes, előre mutató eszmék között? Vigyázzunk az elhamarkodott válasszal! A kiegyensúlyozott kompozíciójú képeken tárgyilagosan ábrázolt objektumok vizuális üzenete a néző fejében saját szubjektív történelemszemléletével analóg történetté állhatnak össze – függetlenül az épület konkrét építéstörténetétől.

Ugyanígy túlmutat a konkrét történelmi eseményeken Moni K. Huber (Salzburg, 1969) „festmény-kollázs” sorozata, mely horvát tengerparti szállodákat és szabadidő-létesítményeket ábrázol. Manapság romokban állnak, de annak idején nívós épületek, a jugoszláv „nyitott szocializmus” a világ felé kommunikált kirakatai voltak. A hazai SZOT üdülőkből is jól ismert miliő a kollektív emlékezet részévé vált az egész térségben. A jugoszláv háborúk idején számos szállodát rögtönzött menekültszállássá alakították, majd idővel elhagyottá váltak. Van közülük, mely mai napig jó állapotban és baráti áron üzemel, retró-rajongók és csóró értelmiségiek nagy örömére. Moni K. Huber vásznain fénykép és vízfestmény részletek állnak össze impresszionisztikus hatású, sajátosan költői és gyengéd tájképekké. A közösen átélt korszak pusztuló relikviáinak együttérző szépséggel ábrázolt pusztulása elgondolkodtat: mi volt érték, és mi az, ami joggal ítéltetett pusztulásra? A hazai döntéshozói gyakorlat, a szocializmus modern építészeti hagyatékának módszeres irtása, a 19. századi historizmus kritika és kontextus nélküli privilegizálása igencsak időszerűvé teszi a kritikus megközelítést. A romjaikban is nagyvonalú épületek látványa megerősíti a modernitás gondolatának érvényességét és megkérdőjelezi a felújítás helyetti, itthon elharapódzott lebontásukat: mai anyagokból, mai technológiával létrehozva ezek a formák a legdivatosabb ízlésnek is megfelelnének.

Moni K. Huber
Moni K. Huber

A harmadik alkotó, Nemes Csaba (Budapest, 1966) képei hazai közegben már nem megfejtésre váró szimbolikát hordoznak. A romák által lakott miskolci számozott utcák házai közt zajló történésekkel Magyarország minden állampolgára tisztában van, ha nem is vélekedik róla azonosan. A szimbolikát e képek esetében az ábrázolás mikéntje hordozza. A történelmi és társadalmi háttér ismerete nélkül, pusztán a rajzok vizuális hatása boldogságot és fényt sugároz: ragyogó színű házak között zajló életképeket látunk, kortárs zsánert, derűs színekkel ábrázolva. A házaikat elhagyni kényszerülő roma családok, és általában a mélyszegénységben élő roma népesség helyzetével a színvilág erős kontrasztot alkot, vélhetően a cigányság kultúrájához asszociált színes tarkaságra utal. A pécsi Györgytelep sorsát bemutató hét perces videó ugyanígy a műfaj és tartalom kontrasztjával hat. Állóképekből szerkesztett rajzfilm dokumentál egy idős pécsi bányásszal készített interjút, mely keresztmetszetet ad az itt élő romák sorsának alakulásáról a bánya bezárása előtt és után. Itt a következtetéseken nem kell gondolkodni, a szövegből a pusztulás egyértelműen kiderül, miközben gyermekrajzhoz hasonlóan lényegre törő, és erős vonásokkal rajzolt képek precízen vágott dokumentumfilm-illúzióvá állnak össze. Ismét a szubjektív és objektív történetmesélés ütköztetése teszi a munkát didaxistól mentes, szuggesztív, önmagán túlmutató műalkotássá.

A bécsi kurátor, Pia Jardí nem titkolt szándékkal vonja kérdőre Kelet-Európa 20. századi történelmének egyes aspektusait.  A modernitás itt lényegében egyet jelentett a szocializmus társadalomjobbító törekvéseivel, ennek ellentmondásos eredményeire reflektál a kurátori válogatásban más-más műfajjal a három alkotó. A kurátor kiemeli a rom-ábrázolás hagyományát a művészetben, mely mindig is a múló időt volt hivatott szimbolizálni, itt azonban a társadalmi változások metaforája. Kis túlzással inkább a 19. századi tájképfestészet modern utódjának tekinthetőek ezek a munkák, ahol a romantikus természetábrázolás érzelmi rezonanciájának helyébe a városi, épített táj által felkeltett gondolati asszociációk lépnek. Bár a kurátor állítása szerint a jobb világot áhító törekvés kudarcot vallott, és csak romokat hagyott maga után, a pusztulást – az anyag, az eszmék, a társadalmi státusz pusztulását – ábrázoló képek költői szépsége rácáfol a negatív tanulságra. Lehetett volna, mégsem az lett… ez azonban nem von le sem a szándék érvényességéből, sem az elpusztult múlt romjain épülő jövő lehetőségeiből. 

A kiállítás megtekinthető 2017. október 29-ig. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek