Lassan már nem tudom, hogy azért lett-e kultfilm az 1990-ben bemutatott Egyenesen át, mert valóban olyan frissen, ijesztően és elgondolkodtatóan beszélt-e arról, hogy mi vár ránk a halál után, vagy azért, mert olyan sokszor ismételte a tévé. És amit sokszor látunk, arról könnyebben hisszük el, hogy jelentős, holott csak annyi történt, hogy Joel Schumacher thrillerje vagy horrorja hozzászelídült az esti műsorsávhoz.
Azért ne legyünk teljesen igazságtalanok: az akkori legígéretesebb színészeket felvonultató mozi egészen jól ötvözte a rémisztgetést a morális kérdésekkel. Arról mesélt, hogy az alagút, a fények, az első idilli képek csupán máz, csalétek, mert ahogy egyre mélyebbre süllyedünk a nemlétbe, úgy jönnek elő a bűneink. A halál nem más, mint puszta tükör: szembesít a magunkban már így-úgy elrendezett, elfeledettnek hitt vétkeinkkel. A legnagyobbakkal. Ha pedig visszatérünk, nem lesz más az életünk, mint merő lelkiismeret-furdalás, amelyet kivetít az elménk (ez volt az ijesztő rész), amíg el nem jutunk a bocsánatkérésig vagy a megbocsátásig. Nincs más módja a feloldozásnak.
A nem sokkal a Micsoda nő! bombasikere után járó Julie Roberts, a feltörekvő Kiefer Sutherland és Kevin Bacon, a később karakterszerepekben egyre rutinosabbá váló Oliver Platt és a már akkor is kissé túlértékelt, később ki is fújt William Baldwin kísért át minket az egyenesen túli világba. Az ígéretes, és később be is vált nevek adtak egy igazi generációs érzetet is a filmnek, és egyre jobban dicsérték a később már lehetetlenné váló szereposztást (pár év múltán már csak súlyos milliók árán lehetett volna összeterelni őket egy filmbe). Egy szó mint száz: amikor felmerült a folytatás vagy a remake ötlete a soros értekezleten, nem is hangozhatott olyan rosszul. Miért ne forgatnánk le újra az egészet egy újabb generációval? A történet semmit sem kopott az elmúlt negyedszázad alatt, csak újrahasznosították néhányszor, hol kreatívabb irányba mozdulva el (Csodás álmok jönnek), hol pedig az unalom felé (Halálhajó).
 Jelenetek a filmből |
Persze már az is kérdés, hogy mi az új Egyenesen át? Elvileg a folytatás esélyét is belengeti, hiszen Donald Sutherland ősz hajú, tekintélyes orvosként bukkan fel, persze más néven (Nelson Wright helyett Barry Wolfsonként). Ám hiába kezdtek el azon agyalni a fantáziadúsabb rajongók, hogy vajon mi állhat a karakter névváltozása mögött (talán visszatértek a régi bűnök?), a film egy kicsit sem akarja kihasználni ezt a lehetőséget. Sutherland pusztán a tiszteletadás miatt bukkan fel a filmben, ennek bármiféle dramaturgiai hatása nélkül. Az új Egyenesen át így lesz remake, annak a görcsösebb, szájbarágósabb fajtájából.
Klisés horrorként egyből a régi traumával nyit: Courtney figyelmetlensége miatt autóbalesetben meghal a húga. Mennyivel sejtelmesebb volt az eredeti kezdete: Nelson Wright a naplementének mondja el megdöbbentő mondatát: jó nap ez a halálra! (A mondat az új verzióban is elhangzik, de teljesen súlytalanul.) A felborított szerkezet – a korábbiban a főszereplő bűne fokozatosan derült ki – miatt semmilyen izgalom nem marad azoknak, akik most látták volna először a kísérletező medikusok történetét. Minimális rémfilmes rutinnal is tudható, hogy a trauma fél óra múlva visszatér kísértet formájában. És ez részben meg is öli az orvosi keretet: hiába a részletes magyarázat, a műszerek és a realisztikus környezet, már tudjuk, hogy mindez csupán körítés, drága díszlet.
A „csapat” összeszedése is elég nyögvenyelős, de akkor még hihető, hogy ki lehet hozni valami újat a felmelegített alaphelyzetből. Ám ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre szürkébb az amúgy sokkal színesebben, szagosabban építkező mozi. E tekintetben elég összevetni azt, ahogy a két film bemutatja a „halálban” látott képeket: az első sejtelmesebb, ravaszabb, míg az utóbbi merő hatásvadászat, giccs. A korábbi változatban szinte költőien csúszik át a nőcsábász Joe (Baldwin) látomása a valóságba az újraélesztés során, míg itt semmi efféle finomság nincs, közhely gurul közhely hátán. Ami pedig megmaradna valamelyest elevennek, azt az egyre laposabb moralizálás, a szájbarágós mondatok intézik el.
 A képek forrása: MAFAB |
Mintha A tetovált lány dán rendezője, Niels Arden Oplev semmit sem merne a nézőre bízni, még a legegyszerűbb következtetések levonását sem. A történet „mélyítése” érdekébe hiába vet be teljesen feleslegesen valódi halált is, a konyhafilozófia, a szereplők életének Disney-sen megnyugtató elrendezése minden lehúz. Mint ahogy a legtöbb változtatás sincs a film előnyére: amikor Kevin Bacon kért elnézést színes bőrű áldozatától, akit az iskolában sanyargatott, abban még volt valami plusz, ha nem is túl eredeti üzenet. Most viszont a színes bőrű Sophia kér elnézést a fehér bőrű, kelet-európai bevándorlónak tűnő Irinától, amiben már semmi plusz nincs, sőt a fehér-fekete ellentéteket újra kiélező rendőri eljárások fényében kissé visszatetsző is. Könnyen lehet persze, hogy mindez véletlen, vagy valamilyen furcsa empátia: lám, a színes bőrűeken kívül is van még rosszabb helyzetben lévő népcsoport az Egyesült Államokban.
És hát az új generáció sem üt akkorát: a Junóval korán elismerést és népszerűséget szerző Ellen Page a lassú eljelentéktelenedés útjára lépett, ezt viszont némiképp ellensúlyozza a Zsivány egyessel felfelé ívelő Diego Luna, aki az egyik legelevenebb karaktert adja a filmben. Baldwin nyomdokaiban járva James Norton is ki tud lépni a „szívdöglesztő pasi” egyszerű sémájából, kár, hogy a végére a forgatókönyv túlságosan jó fejet farag belőle. Ha van egy kis szerencséjük, akkor negyedszázad múltán ez az Egyenesen át is generációs film lehet, hogy a későbbi nézők hüledezzenek a ritka jó szereposztás láttán. Ha nincs, akkor az új Egyenesen át megmarad annak, aminek most is tűnik: kimondottan felesleges, az utolsó fél órája miatt még bosszantó filmnek is. Amire könnyű lesz azt mondani a harmadik ismétlés után: inkább a halál!