Aranyozás – Költők Arany Jánosról / Örkény István Színház
2017.11.08.

„És palota épül a puszta beszédből, ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl.” Weöres Sándor hatalmas hasonlata nyitja az estet, Hódolat Arany Jánosnak címmel. E műben szerepel a fenti címben idézett méltatás is. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

A 200 éves Arany Jánost köszöntő est a Széchényi Könyvtárral közös produkcióként jött létre, s tulajdonképpen hódolat a műfaja ennek az elegáns és könnyed másfél órának is, melynek során a színház teljes csapata vagy harminc magyar költő és irodalmár szövegeit idézve csodálja és csipkedi, korholja és koszorúzza a nagyszalontai poétát. Az elhangzó írásokat Ferencz Győző és Mácsai Pál válogatta és szerkesztette, az olykor cimbalom-hangzású instrumentumon pedig Kákonyi Árpád szólaltatja meg Arany ránk maradt dallamait.

Hámori Gabriella
Hámori Gabriella

Van ebben a vasárnapestében valami duplán ünnepi. A nyári nagy felújítás már lezajlott, de az épületben még érzékelhető a mész és a cement friss szaga. S bár a lépcsőket még nem fedi szőnyeg, a régi, recsegő székek helyett már egészen új, jó távolságú, s igen szép zsöllyesorok várják a nézőket. A színpadon egyszerű, fémlábú sötétszürke székek, pár kottatartó, két mikrofon, de egyszeriben színes lesz minden, amikor a leglazább hétköznapi ruhában megjelennek a színészek. 

Mácsai Pál az est házigazdája.  Nem titkolt büszkeséggel sorolja színháza eddigi versműsorait, s elmondja azt is, hogy Arany a megszólaló, a hangzó, sőt, az énekelt művet tartotta a vers végleges alakjának, tehát kedvére teszünk ezzel is az ünnepeltnek. Mácsai nyugodt és kissé szarkasztikus lénye, kicsikét fémes humora, már megszokottá vált felkészültsége és a közönség minden rezzenésére reagáló tempóérzéke nem elhanyagolható része az összhatásnak. Úgy osztja meg az információt, mint a legjobb tanár, s mint csapatában a legjobb előadók mindegyike, automatikusan és zsigerileg ellenőrzi, a mű – vagy egyszerűen csak a gondolat – által előhívott belső kép beültetését a hallgatóság fejébe. A közönség meg egyre följebb emeli a fejét, leereszti a vállát, s majd csak otthon fogalmazza meg magának, milyen nagyon elszokott már attól, hogy egy fényben álló ember személyes erejének – vagyis a hiánycikké lett hitelességnek – ilyen aggodalomtól mentesen át merje engedni a lelkét.   

Egy név nélküli, ismeretlen „költő” 1877-ben megrugdalta kissé a nagy poétát, mondván, csihadjon, hisz „vén költő nem csillag többé”. Arany eltette, megőrizte a becsmérlő sorokat. Nem lehet véletlen, hogy ezzel a felütéssel indul az est, ismert és aktuális helyzet ez. Aki idejön közönségnek, annak hétköznapi élete az értetlenekkel és a „lócsiszárokkal” való ütközés és besározódás rondóitól sújtott élet, a mindenfelől fröccsenő sár birodalmában. S már hosszú ideje nem pöröl senki, csak félreáll, s letörli. De mint Arany, elteszi a megalázás emlékét.

Csuja Imre, Gálffi László
Csuja Imre, Gálffi László

Irodalomtörténészeknek talán ismert adat, de a másban jártasak számára újdonságnak számít, hogy a lassan 170 éve tartó, s máig elsimulni nem tudó népi-urbánus ellentét talán épp Arany Kozmopolita költészet című versével, s a reá heves indulattal reagáló Reviczky Gyula soraival kezdődött. Vas István, Illyés Gyula, Orbán Ottó, Balla Zsófia, Tóth Krisztina, Parti Nagy Lajos, Erdélyi József, Kányádi Sándor, Lator László, Kovács András Ferenc, Térey János, Halasi Zoltán, Várady Szabolcs, Kiss Judit Ágnes versei hangzanak sorban. Hol vallomásosak, hol csúfondárosak, hol idéznek, hol jelmezt és maszkot öltenek, stílust utánoznak a művek, hol csak beszámolnak a mérhetetlen hatásról, amit az óriás tett rájuk. Külön csomópontot képez az 1857-es császárlátogatáshoz kapcsolódó vers, A walesi bárdok ügye, s persze elhangzik Ady Kétféle velszi bárdok című műve is. 

„Hunyt mesterünk! Tehozzád száll az ének:/ládd, léha gáncsok lantom elborítják,/ s mint gyermek hogyha idegenbe szidják/édesapjához panaszkodni tér meg: / úgy hozzád én.” – írja Babits Mihály 1910-ben. „Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!” – szól József Attila, 1937 júliusából. S az egyik kezében Aranyt, a másikban a Bibliát tartó Radnóti mögött Gergely Ágnes Jeruzsálemet és Arany Jánost összekapcsoló és el nem eresztő 137. zsoltára jelenik meg az időben, majd a már nagybeteg Petri György vallomása hangzik el Elmegyünk címmel : „Értelmünk annyi sem, / mint egy kecskebékának, kecsegének, sügérnek, / egy királyrák fontosabb, mint Ady Endre. / Kivétel: Arany János. / Tőle tanultam a türelmet, / vagyis hogy: a magam módján/legyek azzá – ami voltam. / Merthogy: vanni már nemigen vagyok…” 

Remek a Varró Dániel féle paródia, érdekes Kukorelly Endre és Nádasdy Ádám és a neves esztéták minden megnyilvánulása.  Azt azonban, hogy micsoda „mélyvénás zúzöröm” tud lenni egy ráismerő találkozás, azt Parti Nagy Lajos révén érzékelhetjük, kinek vonatkozó s most elhangzó műveit hosszan lehetne elemezni, mondjuk „Arany János, mint térélmény” címmel, nem beszélve Várady Szabolcs Családi kör átírásáról, aki valósággal zseblámpával bolyong a nagy mű rejtekeiben. 

Fotók: Örkény Színház
Fotók: Örkény Színház

Mácsai, mint műsorvezető, természetes könnyedséggel rögtönöz, s meglehet, más alkalommal esetleg nem hangzik el az a korunkra vonatkozó keserű megjegyzése, mikor is „a kitettség demoralizáló mákonyáról” beszél, de most épp tanúja voltam annak, hogy ezt mondta, s e remek félmondatot ünnepeltem kicsit még a villamos felé indulva is. 

A fellépők méltatását hadd kezdjem a nőkkel: hibátlan, pontos, érzéki és szellemi teljesítmény Bíró Kriszta, Für Anikó, Hámori Gabriella és Tenki Réka minden szava.  Zsigmond Emőkének a kiváló énekhangja, Kókai Tündének a szelídsége emlékezetes. A színlapról látom, Pogány Juditot és Takács Nóra Diánát majd más alkalommal lehet hallani e műsor keretében. Nagyszerűek a férfiak, ábécérendben említve: Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Vajda Milán, Znamenák István, s el ne feledjük, hogy az est rendezője: Mácsai Pál. Weöres nyitó versét a Negyedik szimfóniából Gálffi László mondja el, ügyelve a stílusjáték minden apró elemére, s ő zárja a szertartást Petőfi Aranyhoz szóló verses levelének édesen színpadias, röptető megformálásával. Aztán Mácsai Pál köszön el tőlünk.

A szerkesztők többször idézték Szerb Antalt, aki azt írta Aranyról: „Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.” Fényes bizonyíték erre ez az est. Elképesztő, hogy még ma is az.

 Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.