1 szép vers/2
2017.09.22.

Ment a tévében a Survivor különben, álomsziget, összefirkált testű lányok és fiúk, taktika, stratégia, győzelmi kényszer, kis matatós, virágtépkedős petting a kalyiba hűvösében, az is költészet volt. Úgy van már egy ideje, alakult, hogy minden költészet. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Marhaság. Én aztán soha nem szerettem versenyezni, legalábbis másokkal, nem jó a másikat legyőzni, a másiktól vereséget szenvedni, alapvetően döntetlenpárti vagyok. Iksz, ölelés. De igaz, néha nagyon jó veszíteni, szép, utolsó halottnak lenni a rímekkel aláaknázott senki földjén. Metaforákkal katyusázzák az ihletett partszakaszt. Magammal versenyzem folyamatosan, ez elég lehetne a minimális megváltáshoz. Nem elég. Ha értitek a célzást.


Azért gondoltam, hogy marhaság, mert nincsen egy vers, 1 kiválasztható vers. Legszebb versek sincsenek. A legszebb vers butaság. Különben minden vers. Én úgy élek, hogy nekem az én, te, ő vers, versek. Versből vagyok reggel, és este. A bank is vers. Úgy alakult, a vers nem egyéb, mint a legfontosabb részegség, és ha némelyek józanul bírják, kibírják ezt a bálozást itt, ezt a kibaszott panamát, ezt a beólmozott szappanoperát, lelkük rajta, én azt mondom, a fenébe, éhes, állandóan ordít, mindig csecsemő marad a lélek, adok neki enni. Egyél verset. Még. Gyere, mámor, józaníts ki. Átmegyek a szomszédba, ott lakik az Öreg néne, a Barbi, a Vértündér Kapitány, túlélési gimnasztika közben elfogyott a versem, nem adna kölcsönbe ebbe a kistányérba egy csipetnyit? Kösz szépen. Halálos ágyamon meghálálom.

Szóval hogy marhaság az 1 vers. Mégis az jutott az eszembe, kihalászom az irgalmatlanul pulzáló fölhozatalból ezt az idei - 2017 - Szép versek című kötetet, mint egy visszeres kispápa, átolvasom, és választok belőle. Egy verset. És azt kihirdetem, mint egy napnak tartott üveggolyót. Ecce vers, fényre feszítve, piff, paff, fakabát. Az efféle könyvekbe inkább belelapozni szoktak. Szemelgetnek belőlük, könnyű csuklóval fölütik, siklik a tekintet, túlszalad, már a nagyregényt stírolja, ami asztal bal sarkát nyomja hetek óta. Élő egy lelkiismeret. Dögöljön meg minden író, aki 101 oldalnál többet. Van sms, nem? Olcsó, mint a takony. Ment a tévében a Survivor különben, álomsziget, összefirkált testű lányok és fiúk, taktika, stratégia, győzelmi kényszer, kis matatós, virágtépkedős petting a kalyiba hűvösében, az is költészet volt. Úgy van már egy ideje, alakult, hogy minden költészet. Akárhová lépek, nyúlok, nézek.

Hanem munkára! Nekiálltam, ceruzával, szövegkijelölő tollammal -, dzsódzsaszín! -, ahogy szoktam, firkálni kezdtem én is, ahogy a fiatalok, akik szintén firkálják a testüket, az egyik mellén Maci Lacit láttam, tényleg, Flúgos futamot, őrület. Azt kellett kijelentenem egy-két nap múlva, amikor is végeztem ezzel az összefirkált könyvvel, amely, célkitűzése szerint, a múlt esztendő legszebb, leginkább jellemző, leginkább utat mutató költeményeit sorakoztatta, hogy erős. Erős mezőny volt. Tényleg csupa jó, csupa. Köszönöm szépen. Kedves költők, szeretettel gratulálok, honorárium továbbra is a mindenség – hiánya. (megjegyzem, nemigen volt nagy vers, olyan nagy vers, olyan nagyon, brutálisan nagy, hogy cöcö, talán mégis, Garaczi, persze, nem úgy, ahogy, hanem ahogy anti-mód, lefölözte, és mégis mennyi maradt.) Szóval ha választok csupán csak egyet az alomból, az mintha nem lenne szép dolog.

De hát már eldöntöttem. Szijj Ferenc nekem bármikor. Kántor Péter. Takács Zsuzsa, Gergely Ágnes. Turi Tímea.  Krusovszky, ahogy kinéz a tengerpartra, és papot lát. Korpa Tamás! Parti Nagy Lajos gyásza Pálinkás Gyuri miatt. Jenei Gyula gyönyörűre halkított visszaemlékezései. Balaskó Ákos, micsoda mondhatnéki erő van benne. Vagy hogy Bogdán László valami hallatlanul nagyot épít, katedrális lesz, élénk versszellemek összesuhogta csodapalota. De abba is hagyom, mert minden fölsorolás kényszerűség, lesz, aki kimarad. Lett, bocsánat. Viszont az is lett, hogy nem lett egy vers. Pedig 1 passzus belém költözött, mondta, suttogta, kiabálta, dohogta. Olyan szenvedély volt benne. Olyan tisztán, áttetszően átkozó. Napok óta ez a néhány sor keringett a fejemben. Borsik Miklós írta, az Átokkalendárium című nagyfüzér harmadik darabja:
A tavaszt utáld, a tavasz tagadja meg,
amit a tél csak legyengített. Utáld a telet,
a tél az ősszel játszik a tavasz kezére,
de elszántabban az ősznél. Az őszt utáld,
az ősz a tél anyja, és a tél anyja kurva.
Utáld a nyarat, a nyárral feküdt össze
az ősz, éppen akkor, amikor szűz fiával,
a téllel. Laza tömegben, vidáman rohad
rajta, amit kapott érte. Utáld a tavaszt,
mert kérte. A telet utáld, mert hagyja.

 

De aztán, egy szokásosan szépre szűrt berlini őszben, a Ring egyik építkezése mellett, melyben a legnagyobb dömpermarkoló úgy csillogott, mintha édesanyám lenne, Nyerges Gábor Ádám  Berendezkedés című verse jelentkezett. Hogy ő is velem akar lenni. Az ő összes elrakott dolga, emléke, tárgya, személyes hiánya. Survivor, jawohl. Hogy így veszel el. Vagy nem. Mert az a vers azóta velem is van. A dolgaink. Vannak.