Kingsman: Az aranykör
2017.09.20.

Matthew Vaughn olyan, mint az a fociedző, aki játékosait bekötött szemmel küldi pályára, mondván, majdcsak betalálnak így is. Aztán a folyamatos mellélövések után az egyik labda valóban a hálóban landol. A kérdés: elég-e egy gól a győzelemhez? VÍZKELETI DÁNIEL KRITIKÁJA.

Egy küldetés sikeréhez vezető út titkát éppen a Matthew Vaughn filmjében szereplő különleges titkosszolgálat emberei, a hősi lovagkor eszményeit, az angol úriember etikai kódexével vegyítő Kingsmanek tudják a legpontosabban: a bajtársiasság, azaz a cél elérését önmagunk elé helyező, akár életünk feláldozásáig elmenő csapatszellem. 

Ez a gondolkodásmód az altáji humorral párosítva szokatlan elegyként tartotta egyben az előző filmet, a Kingsman: A titkos szolgálatot. A Colin Firth által megformált Harry Hart, azaz Galahad ügynök, a küldetés sikerének érdekében a saját életét feláldozó egykori bajtársának a társadalom perifériájára sodródott fiát, Gary 'Töki' Unwin-t (Taron Egerton) vette gondjaiba, és avatta be, elnyújtott vizsgasorozat és hosszadalmas kiválasztási procedúra után, a Kingsman szuperügynökök szigorú erkölcsi rendjébe. Az eddig jól működő sémán most sem változtattak, de ezúttal mégis több az egyénieskedő játékos.

Az egyénieskedés az új film által bemutatott új világ, pontosabban: Az Újvilág sajátos életfilozófiájának köszönhető. Ugyanis most a posztmodern kor lovagjai, a Kingsmanek kénytelenek összedolgozni amerikai kollégáikkal. Miután a világ kábítószer kereskedelmének tetemes hasznát lefölöző drogbáró, Poppy (Julianne Moore) felszámolja a Kingsman kémhálózatot és elpusztítja tagjait, a két túlélő, az első rész óta komoly ügynökké érett Töki, és az eddig csak nyúlfarknyi szerepet kapó, a világmegmentő akciókat szigorúan csak mint hátvéd, azaz a bázisból segítő Merlin (Mark Strong) az amerikai testvérszervezet segítségére szorul. Tehát az első számú humorforrást, ami az első részben a brit arisztokrata mentalitás találkozása volt a londoni külvárosi bűnöző- és munkásosztályával, most felváltotta az angolhoz képest gyökértelen amerikai pop- és western kultúrával való találkozás. Az amerikai titkosszolgálat tagjainak fedőnevei nem az angolszász mitológia örökségét idézik (mint Arthur, Lancelot ügynök, Galahad ügynök, Merlin), hanem az USA-ban különösen közkedvelt szeszes italokéit (Whisky ügynök, Tequila ügynök). 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az angol külvárosi miliő bemutatása azonban sokkal jobban ment a londoni születésű rendezőnek. A Kingsman: A titkos szolgálat bája éppen ebből fakadt: a szürke külvárosi részeket olyan realistán mutatta be, mintha egy angol szociodrámát néznénk, és onnan izgalmas volt átkerülni a felturbózott szupertitkos szervezet akcióiba. Most az amerikai háttér megrajzolása már nem ilyen pontos: eleve elnagyolt, sztereotípiákon alapszik. Itt mindenki tájszólásban beszél (sajnos nem lehet nem megemlíteni a lehangolóan rossz magyar szinkron okozta további károkat: azt gondolták, biztosan elég lesz, ahogyan a budapesti magyar színész elképzeli a nagykunsági tájszólást), cowboykalapot hord és lasszóval húzza magához a whiskys poharat. 

Pedig Matthew Vaughn egyszerre hiteles és humoros karakterek felvonultatásával vált izgalmas újítójává a mára a multiplexekben monopolhelyzetbe került képregényfilm műfajának. A 2010-es Ha/Ver-rel, az erőszakot szélsőségesen bemutató akció-komédiájával friss lendületet adott a már akkor is szürkülő műfajnak, és a siker azonnal a soron következő X-Men film (X-Men - Az elsők, 2011), majd a Kingsman-széria rendezői székébe katapultálta. 

A realista miliő mellett most szintén elmaradt az első részben jópofa játék, ami a karakterek folyamatos nézőnek kiszóló megjegyzéseiből kerekedett ki: most „ez és ez” következne egy klasszikus James Bond-filmben, de ehhez képest most mi ezt így fogjuk csinálni. Ettől megbocsáthatóvá váltak az ezerszer látott sablonok és a butácska történet. Majd amikor az első rész Samuel L. Jackson által alakított főgonosza, utalva arra, hogy a film játékidejének harmadánál ilyesmi egy Bond-moziban biztosan nem fordulhatna elő, fejbe lövi a főhőst, hirtelen megfagyott bennünk a vér. Egyszer csak az egész eddigi meccs komollyá vált. A folytatásban ezt a precízen felhúzott építményt rombolják le azzal, hogy Harry ’Galahad’ Hart-ot visszahozzák.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A pályára lépő Colin Firth-nek fogalma sincs arról, mit kellene csinálnia, amikor nála van a labda. Emiatt ugyanúgy elkeseredünk, mint Merlin (Mark Strong), aki az expozícióban whiskytől lerészegedve képtelen végigénekelni kedvencét, John Denver Take Me Home, Country Roads című számát. Az első részben a külvárosi proligyereket arisztokrata jó modorra és életbölcseletekre tanító Galahad ügynök beszúrásai vitték el a jeleneteket, most azonban már nem hatnak ugyanezek újrajátszásai. Pedig Firth-nek nincsen igazi ellenlábasa. Mert hiába alakítják a legnagyobb klasszisok a legapróbb mellékszerepeket is – mint Jeff Bridges, Emily Watson, Michael Gambon, Halle Berry, vagy az önmagát játszó, kínosan váratlanul „karatetigrissé” alakuló Elton John. Hiába hajt mindenkit alaposan motivált bizonyítási kényszer és bosszúvágy – Moore szupergonosz Poppy-ja a társadalom által is elismert üzletasszony szeretne lenni, Ginger (Halle Berry) az amerikai akciók háttérirányítója, brit kollégájához, Merlinhez hasonlóan a terepen szeretne bizonyítani, mások halott szerelmükért akarnak bosszút állni –, velük azonosulni nem lehet, hiszen bemondásra kellene átélnünk életük múltbeli sorsfordító eseményeit. 

És amikor már úgy tűnik, a meccs elveszett, a néző lefárasztva fog hazamenni, egyszer csak a tesze-tosza csatárokat beelőzve a hátvéd előrefut, és fantasztikus gólt lő! A fináléban ugyanis Mark Strong Merlinje végre éles bevetésen vehet részt. És Strong az összes világsztár elől ellopja a show-t. Felszabadítóan szívszorító, amikor egy végsőkig kiélezett helyzetben, ugyan kissé hamisan, mégis teljes odaadással végre végigordítja kedvencét: a Take Me Home, Country Roads-ot. Pontosan kidolgozott háttértörténetek helyett ennyi éppen elég lenne egy jó mozihoz. Ám ezzel sajnos a Kingsman: Az aranykör című film még nem ér véget, és Vaughn továbbhajtja a pályán céltalanul kóválygó játékosait.

Viszont ahogyan bemutatják a Poppy által terjesztett járvány miatt deviánsan viselkedő állampolgárait ketrecekbe szegregáló, azok életéről könnyedén lemondó amerikai elnököt – és ebből a szempontból a lezárás is tartogat, ma csak sajnos távoli utópiának számító meglepetést –, az alkotókkal mégiscsak kiegyezhetünk egy döntetlenben.

Címkék: Mozipremierek 2017