Viktória királynő és Abdul
2017.09.22.

„Ezt nem találjuk szórakoztatónak!” - Viktória királynő rendesen ezzel a megjegyzéssel reagált a neki nem tetsző tréfákra. A fejedelmi többest szintén kedvelő kritikus most nem ilyen szigorú, noha roppant vegyes érzésekkel szemlélte Stephen Frears új filmjét. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

„Pompás, nehéz, faragott pohárszék az állam hatalmas dísztermében” - a nagy neofrivol esszéista, Lytton Strachey írt hajdan ekképp az idős Viktória királynőről, a brit nemzet anyjáról és Európa nagymamájáról. A jellemzés érzékletes és a lényegét tekintve helytálló, hiszen a birodalma által életében több mint 60 éven át magasztalt monarcha, egy korszak névadója nem volt sem nagy, sem különösebben érdekes személyiség: mindössze eleven, sőt szívós életerejű reprezentációs kellék volt, meg persze jelkép gyanánt szolgált a brit állameszme és a fennen delelő birodalmi büszkeség számára. Az angolokat, s köztük Stephen Frears filmrendezőt azonban az ilyesmi sohasem zavarta: ők Viktóriát, akárcsak ükunokáját, a ma is uralkodó II. Erzsébetet előszeretettel stilizálják fel jelentékeny, színes vagy épp mély lelki életet élő nőalakká, dacolva a kisszerű realitással. Ebből a közelítésből mindazonáltal egészen remek filmek kerekedhetnek, hiszen Frears e metódust követve készítette el A királynőt, míg az özvegy Viktória és skót szolgája közötti (fél)románc történetének 1997-ben John Madden szentelt Mrs Brown címmel figyelemreméltó filmdrámát.
 
Judi Dench és Ali Fazal
Judi Dench és Ali Fazal
Kimondva-kimondatlanul az utóbbi film folytatásaként született meg most az idős uralkodónő és bizalmas indiai szolgája történetét elmesélő Viktória királynő és Abdul, újra a mindig csodás Judi Dench-csel Viktória szerepében. Csakhogy amíg a Mrs Brown - erősen fikciós voltában is - végig komolyan vehető volt, addig az új film az első pillanatától fogva zavarba ejtő mértékben elszakad a történelmi tényektől - és egyúttal rendre átcsúszik a komolytalanság, pontosabban a komolyan vehetetlenség regiszterébe. Így például a falánk és szorulásos Viktória királynő (eddig stimmel!) itt valósággal antiimperialistának, a muszlim vallás iránt elfogulatlanul, sőt kitüntetően érdeklődőnek, antirasszistának és már-már a multikulti előfutárának mutatkozik. Valamint szeretetre éhesnek, továbbá népes családja és udvartartása körében oly elveszetten magányosnak bizonyul, amilyen a történelmi Viktória sohasem volt.
 
Az indiai muszlim Abdul Karim mindeközben felszabadultan tréfál burkát viselő felesége és anyósa összetéveszthetőségén, a királynőnek éneklő, bohózatba illő Puccini a jelek szerint nem tudja, miről is szól a saját operája, a hosszantűrő walesi herceg, Bertie pedig úgy ármánykodik, mintha egy Monty Python-jelenet és egy Guy Ritchie-film paródiájának szerelemgyermeke lenne. Mindez néha valóban kifejezetten mulatságos, többnyire viszont egyszerűen csak meghökkentő. Így aztán a kérdés végig nyugtalanítja a nézőt: mit akarhatott ezzel az egéssszel Stephen Frears? A most II. Erzsébet miatt aktuális "életfogytig királynő"-téma meg az iszlám empatikus-szimpatizáló, s ugyancsak naprakészen üzenetértékű ábrázolása ugyanis olyan közegben jelenik meg, ahol az irónia a szélsőséges karikatúrával elegyedik.
 
Az udvari ceremóniák és egyáltalán az udvari lét karikatúra-jellege ugyanakkor olyan túlcsorduló érzelmességgel párosul e filmben, amit egyedül Judi Dench játéka, helyesebben létezése tud - úgy, ahogy - elfogadtatni a nézővel. Őt dicsérni persze jószerint kritikusi csuklógyakorlat, ám jól is esik őt méltatnunk: Dench sokat emlegetett profizmusa ugyanis sohasem tűnik sem mechanikusnak, sem hidegnek. Viktóriája is testmeleg figura, nagy önismeretű, házsártos és mégis emberi tisztaságot sugárzó, anyai és női érzelmeiben megmozgatott, gazdag és valóban uralkodói személyiség, akire egészen más értelemben, de szintén igaz, amit Viktória királynőről az egyik udvarhölgye mondott: „Őfelsége olyan átlátszó, mint egy pohár tiszta víz."
 
Dench oldalán a Bollywoodból szerződtetett, fess Ali Fazal középszinten hozza a mosolygós indiai közhelyet, épp csak a fejét nem ingatja beszéd közben jobbra-balra, ahogyan azt annak idején Peter Ustinov előjátszotta az Ó, azok az angolok! című paródiafilmben. Az udvar hazai erői viszont pompás brit színészfejeket csodáltatnak meg velünk, kezdve a sort Eddie Izzard remek maszkú és élénk mimikájú walesi hercegén, s folytatva az idén elhunyt Tim Pigott-Smith feszült önuralmú főudvaroncával (sir Henry Ponsoby) meg Michael Gambon fensőbbséges modorú, blazírtból indulatosba könnyen átváltó miniszterelnökével (ő lord Salisburyt játssza, aki a valóságban nagyságrendekkel jelentékenyebb személyiség volt, mint királynője). Ők mind, a paródia regiszterében is bámulatra méltóak, akárcsak a Danny Cohen által oly nagy gusztussal fotografált cirádás palotabelsők meg a vadregényes, szélfútta skót tájak.
 
Címkék: Mozipremierek 2017