Volt egyszer réges-régen, még 1981-ben egy Bartók-centenárium. Igazi, faltól falig típusú, nagyszabású emlékév volt ez, kötetekkel és visszaemlékezésekkel, koncertekkel és a televíziós meg rádiós ismeretterjesztés megannyi derék produktumával. Akkor sokaknak az lehetett a benyomása, hogy Bartók Bélát a legnagyobb jó szándékkal ugyan, de mégiscsak sikerült túlünnepelni (ahogy előbb 1977-ben Ady Endrét, majd utóbb 1982-ben Kodály Zoltánt is). A túlhajtást és az ebből fakadó csömört egy korabeli mulatságos kabaré-monológ körvonalazhatja a legérzékletesebben az utókorral: ez volt a Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával.

Bartók Péter és Bartók Béla 1932-ben

Azóta eltelt több mint negyedszázad, s tavaly éppenséggel újabb Bartók-emlékévre is sor került, ám korántsem kizárt, hogy a hajdani fanyalgók közül ma már számosan visszakívánnák az 1981-es születési centenárium népművelő hevületét. Mert van ugyan Bartók Béláról elnevezett hangversenytermünk, és létezik a Bartók Új Sorozat is, de az azért igazán nem állítható, hogy a zenetudomány meg a komolyzenei törzsközönség körein túl számottevő lenne a Bartók Béláról való tudás, s hogy Bartók tisztelete – és népszerűsége akárcsak ott állna ma hazánkban, mint akár a német, akár az angolszász világban.

Ebben a helyzetben különösen lelkes üdvözlést érdemel Sipos József vállalkozása, valamint az a siker, hogy a zeneszerző kisebbik fia, az immár 93 esztendős Bartók Péter megszólaltatása révén pár napra valódi médiaérdeklődés támadt Bartók emléke és az annak szentelt új dokumentumfilm körül. Bartók Péter ugyan korábban könyvben is megörökítette már apjával kapcsolatos emlékeit, de ez mit sem változtat a tényen, hogy Sipos filmjének nagy ajándéka (és korántsem csupán a publicitás okán): a mindmáig apja bűvöletében élő kisebbik fiú megszólalása – és arca. A személyes hitel ugyanis éppúgy átjön a vetítővásznon, mint a fiúi megrendülés. Például amikor Bartók Péter felidézi gyermeki naivitású kérdését: „Apu, miért írsz mindig olyan muzsikát, mint amilyet írsz, miért nem írsz olyat, mint Mozart?” És a felvétel idején 92 éves, 64 esztendősen elhunyt apját már évtizedekkel túlélő fiú könnyes szemmel így folytatja: „Bár ne kérdeztem volna!” És persze látjuk a régi családi fotókat is, melyeken a mindig perzselő tekintetű, de rendszerint zárt arcvonásai mögé visszahúzódó Bartók Béla a kis Péterrel, a Mikrokozmosz „ihletőjével” látható: a meghittség és a bizalmasság bartóki maximumát átéreztetve a kései kíváncsiskodókkal.

A dokumentumfilm alig több mint egy órás játékidejű, s mondhatni értelemszerűen nem ad sem teljes portrét, sem teljes pályaképet. Ám mindkettőből ad annyit, amennyi azért a fiúi kegyelet visszaemlékezésétől kísérve hasznosnak bizonyulhat a téma iránt alapszinten érdeklődők számára. Rudolf Péter vagy épp Menszátor Magdolna hangján fontos, és egyúttal az emberi közelség illúzióját megteremtő levélrészleteket és egyéb forrásszövegeket hallunk, s ha az újra meg újra osztott képmezőn olykor közhelyes képsorokat látunk, azért egy-egy relikvia (mint amilyen Bartók és Pásztory Ditta 1938-as „kívánságlistája”) a vizualitásával is képes letaglózni a nézőt.  

Ha kifogásokat említenénk, azok – túl az angol feliratozás néhány elírásán – leginkább a narrátori szövegre vonatkoznának. Ott ugyanis néhány mondat üresnek, illetve túlságosan lekerekítettnek hat, s számon kérhetnénk a dokumentumfilmen azt is, hogy a felvázolt Bartók-pályaképet az olykor a saját helyzetét-elismertségét túlzott érzékenységgel felmérő komponista egykorú háborgása némiképp torzítja. Az „egy évvel ezelőtt engem mint zeneszerzőt hivatalosan kivégeztek”-típusú, alkotáslélektanilag amúgy tökéletesen érthető panaszok, illetve az ezekhez kapcsolódó, erősen sommás narrátori kitételek („itthoni kritikusai nem értik”) árnyalatlansága persze korántsem csupán e film Bartók-képét jellemzik. Ahogyan a kihagyások, a kényes pontok mellőzése, s az eufemizálások sem csak Sipos munkájára (és egyáltalán nem is csupán a kanonizált Bartók-emlékezetre) jellemzőek, így ezeket méltánytalan lenne e dokumentumfilmen leverni.

S ahogy Bartók Péter pietásos, megrendítően szeretetteli megszólalásai, úgy a Bartók-levelek hangja is különös ajándék. „Tegnap diskuráltam a spanyol királynéval. […] Mégiscsak rögös a művészi pálya.” – halljuk például az anyjának beszámoló fiatal Bartók hangját, amely a folytatásban csak még fanyarabbá válik: „különben úgy diskurált, mint a vésztői trafikosné”. Aztán az önérzet és az önirónia elegyét, amikor Bartók visszaemlékezik arra, miszerint „18 éves koromig aránylag elég jól (kiemelés tőlem – L. F.) megismerkedtem a zeneirodalommal”. No és utóbb a történelmi tendenciákat imponáló tisztánlátással és illúziómentesen felmérő, idősödő európai mester tépelődő gondolatait, melyek végén ott a megállapítás: „Aki csak tud, menjen el.” Bartók ezt a világháborús kataklizma felé száguldó Magyarország elhagyására értette. Mi ugyanezekkel a szavakkal nógatnánk mindenkit e hasznos dokumentumfilm megtekintésére.