Például a számolás. Nekem a világ egyáltalán nem az, hogy egyenlet, gyökvonás, osztás, prímszám, ötvenhat lúd repül a bekormozott égen napnyugat felé. Vagy hogy én egy vagyok, úgy értem: 1. Nem több-e, kevesebb-e az én, az ő, a mi, mint amennyi? Nekem a világ leginkább az, hogy minden számot megnézek. Minden számot kimondok. Nák, nék, ölelés. Persze, dehogyis nézek meg, mondom ki, hogyan tehetném, viszont szeretném megtenni, kicsit, nagyon, és mindig azt kívánom legbelül, hogy ne legyen pontos. Soha ne legyen az. Ehhez az aktuális fecsegéshez legelőször is nekem Radákovics Mária tartozik, megírtam egy beteg, halállal kacérkodó, légszomjas füzetben, megírtam, hogy a PIM könyvtárszobájában – lásd majd, a könyvespolc motívum hogyan passzol ide – az Olvasás éjszakáján hozzám lépett egy néni, és mondta, nézze, Ernő, itt van ez a Mária, hozzá jártam át kislány koromban a szomszéd gangra, amikor zsúr volt, mindig sok szendvicset készített zsúrokra, családi ünnepségekre, de mindig májasat. Mindig májasat, érti, Ernő? Értettem, szeptemberi áhítat. Én ezt már akkor olyan szépnek találtam, mint száz sötét, függönyös, vak pesti bérházablakot, csak egy világít köztük, mindegy, tégla mind.

Aztán a Szépművészeti Múzeumban láttam egy német művész nagyszobáját, szögeket vert bele fába, tönkbe, felületbe. Sok szöget. Günter Uecker. Elgondoltam, hogyan csinálja. Elővesz egy szöget, nézi, akár egy kinevezett orvospap, megforgatja, a fény felé tartja, és beveri a fahúsba. Előveszi a következő szöget. A fénybe tartja, iszik egy korty grünveltlinert, a kisfaszomat, morogja, nem, inkább sájszét mond, hozzáteszi, ez ma a nyolcszázötvenkettedik, és aztán beveri. Pikk-pakk. Alszanak, homokban?

Nem olyan régen volt egy Ország Lili-kiállítás a várban, ott, és nem tudom már, honnan, azt olvastam, hogy azt mondja Lili, de ez nyilván nem pontos, lehet, hogy csak én képzelem, van erre esély nem kevés, hogy azt állítja ez a szomorú, labirintusokban, a labirintusok térképeiben és nyomataiban bolyongó, majd azokba végleg belevesző művész, hogy: ennél a képnél tanultam meg téglákat festeni. Nálam egy ilyen mondattól megáll a forgalom. De milyen kép, emlékszem-e. Áll egy kislány, nem nézem meg most guglizás segítségével, valóban így van-e, mert mindegy, tehát mondjuk azt, áll egy kislány a magas, csaknem égig érő téglafalnál, mindegyik tégla külön élet, külön egzisztencia, teremtett különösség, és így vannak megfestve, egyenként, tégla, tégla, tégla, tesz-vesz város, megtanulta. Megtanulni téglát festeni. Édes öregem, hogyan tanulom, tanulhatom meg a téglát? A falból, hogy nézem, bámulom benne? Vagy a többi között, hogy ráengedem a képzeletem meg a vágyaim karneválját? Ha kiveszem, és úgy nézem őt, vagy benézek a miatta támadt hiányba?

Breaking távirat, bocsánat. Ernő, közepes erejű sikoltással kérdezem, és én, stop?! Ölelnélek, ha nem a falban, Kőműves Kelemenné, stop.