Titkos Társulat: TÓTFERI / Trafó
2017.09.13.

Hóból, pókhálóból, száraz falevélből, pálinka gőzéből meg reménykedésből áll össze ez a játék. S bár a végén teli a padlás vaddisznószalonnával, az egészet mégis szétviszi a szél, s csak az emléke marad velünk. De az nagyon. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Időbe telik, mire a néző megérti, hogy mi történik. Először csak várja, hogy mikor lesz már itt színház. Mert igen esendő módon indul Szempétör (Szabó Zola) meg Atyám Teremtőm (Fekete Ádám), vagyis Szent Péter meg az Atyaisten a parasztbibliából is ismert, jóembert vadászó szálláskeresése a kopogósra fagyott, téli Magyarországon. Mintha egy világvégi nevelőintézet nagykabátos portása és éjszakai helyettes tanára akarna adni valamit kárpótlásul a bentlakóknak. A vezetőség ugyanis elfeledkezett a beígért színházasdiról. Előkerül az embernagyságú tuba, a fényeske trombita, van klarinét, meg húros szerszám is. Na, mivel kezdjünk? Kik ezek. Hát szentek. No, szóljon akkor a Szentek bevonulása! S recsegve és csörömpölve, sántikálva és ugrabugrálva megkezdődik a történet. 

Fekete Ádám, Stefanovics Angéla
Fekete Ádám, Stefanovics Angéla

Oktávot lép a játék minősége, amikor a pittyegve panaszkodó, madárnagyságú Szögén asszony (Stefanovics Angéla) megjelenik, s a léthatáron vegetáló cigányság képviseletében beszédbe elegyedik a vándor „bácsikákkal”, majd a maga „efforint”-jával visszautasíthatatlan méltósággal megajándékozza őket. It’s all right! – morog Péter, s kezdünk hozzászokni az megszólításokban is megvillanó törmelék-angolhoz. A játék dramaturgja Zsigó Anna, a zene Csizmás Andráshoz köthető, a hátfalat képező kredencmaradványból, konyhaszékből és konyhaasztalból kinövő árny és fényvilág látványtervezője Veronika Keresztesova

Tetűről, szúnyogról szóló eredetmesék dünnyögése közben mindenféle csodák jőnek. Van hóból sikerített dunna, megszaporított liszt, s az irgalmatlanul hosszú csöndek közben lelassul a nézői lélegzet is, s egyszerre csak rátapad a figyelem a ragacsos, kanállal lapátolandó tésztavacsorára. Aztán buli van, Atyám Teremtőm, mint valami ide tévedt Matisse figurácska, ropja a táncot, s disznókkal lesz tele az udvar. Hun vótá, embör? – kérdi az asszony, mert előkerül a negyven éve elbitangolt férj (Kárpáti Pál). Gorombán rácsodálkozik meghervadt asszonyára, s parancsolgat neki ugatva. Ám a vénasszonyból friss, zöldszín ruhába bújt leányzó lesz, akinek hamarost takaros hasa is nő. S mivel jön a pulya, a leendő apja dagadó kebellel rögtön nevet is ad neki, legyen az ő gyereke, mondjuk, Tótferi… vagy rosszabb esetben valami Julika. Lélegzetelállító, ahogy a macsó férj osztja az észt, míg szenved a másik. 

Az eddig araszolgató cselekmény száguldani kezd. A malacokat feldolgozzák, besózzák, megrakják velük a padlást, a kalyibából palotaféle lesz, s észre sem vesszük, hogy a színehagyott hokedli ugyanolyan marad, mint volt, mert megkezdődött a varázslat. Világvégi tűzről, az Ancikrisztus eljöveteléről filozofálnak a férfiak, maguk is elcsudálkozván egy-egy helyrezökkenő szó frappáns becsapódásán, míg az asszony szörnyű fájdalmak és formás káromkodások közepette, szabályos hídba ereszkedve vajúdni kezd a földre vetett derékaljon.  

Kárpáti Pál, Kárpáti Péter
Kárpáti Pál, Kárpáti Péter

Megint följebb lépünk egy oktávot, vagy talán lejjebb? Mindenesetre zuhanunk előre. Megérkezik a Dokter (Viktor Balázs), s előkerül, s még méhen belül, vagyis a lenti világ bugyraiban kezd bolyongani Tótferi, a főhős (Georgita Máté Dezső), aki nem akar anyjának fájdalmat okozni a hirtelen nekitüremkedéssel. Álomszép jelenetben találkozik Julikával (Kárpáti Liza), a még ugyancsak a maga születésére váró lehetséges szerelmével. No, de hát most már tényleg meg kéne születni. A világrajövés érdekében hatalmasra tágul a képzelt tér, kollektív erőfeszítés szolgálja a célt, a Szögén asszony sikít, Tótferit valami bányából nyomják fölfele, fölfele, ő időközben katonai rangra is szert tesz, már százados, amikor téblábol még kicsit az űrben, aztán hirtelen csönd, leállás. Gyereksírás hallik. 

Megszületett. A Szögén asszonynak meg a Cigányembernek – Julikája született. Tótferi még álldogál egy kicsit az idő szegélyén, tudomásul veszi, hogy ügyetlenkedő szülei más lényecskére hajolnak, s hogy ő bizony lekéste a saját eljövetelét, majd eltántorog a jobb fenéken, valami elképzelt csatába. A közönség meg, észre sem véve, hogy menet közben rátapadt valami fölötte elszálló erőre, most, hogy a mese mágnese elereszti, lehuppan a székére, s ébredezni kezd. 

Kárpáti Péter darabját 2000-ben mutatta be a Bárka Színház, Novák Eszter rendezésében, s még abban az évben színre került Debrecenben, majd a Vajdaságban (2004), de bemutatta a Kompánia Társulat (2005) és a pécsi Apolló Színkör is (2009). A Trafó mostani bemutatójának reklámanyagaiban Kárpáti Péter, tehát maga a szerző a rendező, de íróként nem tünteti föl a nevét sehol. Közösségi alkotásként tekint a darab most bemutatott változatára. 

Fotók: Mónus Márton
Fotók: Mónus Márton

Ámi Lajos (1886-1963), a katonaviselt, vásárosnaményi félcigány mesemondó abszurd fordulatokkal teli történetei több darab megírására is ihlették Kárpáti Pétert. Szeretvén és okosan használván a cigány mesék motívumait, bizonyára sokszor kellett döntenie. A dramaturgiai kutyaszorítót az okozza, hogy a cigány mesék megbicsakló cselekményei alkalmatlanok a klasszikus dramaturgia szabályai szerint való dráma megépítésére. A hatalommal, annak megszerzésével (az európai dráma központi elemével) tudniillik ezek a történetek nemigen törődnek. A pénz, az esetleg érdekes, de ha el is indulnak érte, meglehet másnap úgy ébred a hős, hogy el is feledkezett róla. A szerencse, a halál, meg a szerelem erői ebben a világban csak mesei és nem drámaimódon képesek befolyásolni az eseményeket. A dolgok inkább csak megesnek a szereplőkkel, az elkövetés is többnyire véletlenszerű, a jelenség esetlegesnek tetsző morális burkával együtt.   

Talán a fölhasznált alapanyag természetének tisztelgő elfogadása adott erőt Kárpátinak ahhoz, hogy ellenálljon a bevett cselekményvezetések csábításának, s rendezőként is mersze legyen egy olyan dramaturgia szerint építkezni, melynek törvényei talán csak az entrópia jelenségéhez hasonlíthatóak. Nemcsak a tér három dimenziójának irányába tágul itt minden, az idő tekergő féreglyukain át is közlekednek a szereplők. Döbbenetes pillanat, mikor a felfordulás közepébe egyszer csak beröffen a régholt apa, leül az asztalhoz, s elmarja az alumíniumkanalat, hogy egyék vele egy kis tésztát. A szerepben magát a szerzőt láthatjuk egyébként, remek pillanatok erejéig. 

Töprengek, le merjem-e írni, de le kell írni: az a helyzet, hogy van neve ennek a fajta közösségi eseménynek, amit Kárpátiék Titkos Társulata hozott létre. Jogos a misztériumként való meghatározás, hiszen rituáléról van szó. Rítus pedig az, amin múlik valami. Hogy ezen a játékon kinek mi múlik, az személyre szabottan működik majd. Lehet, csak annyi, hogy megértsd és elfogadd a történések irracionalitását, s megérezd a száraz levélnyi emberi lét semmiségét. Tetszik vagy nem, szent színház ez, mégpedig a brooki értelemben vett szent színház. Aki nem hiszi, járjon utána. 

Tótferi alakja ellebeg, a látomás – oda.  Kárpáti Péter költői műve viszont itt van, s – munkával bár, de – birtokolható. S van talán, akiben felidézi Kormos István remekét is, ami úgy kezdődik, hogy „Láttam egy nyáron Mecséren /három nyikorgó szekéren/lehetetlen szépet:/fekete násznépet”, s úgy végződik, hogy „A vőlegény szivarozott,/tiszta fehér inget húzott,/nem is hegedültek,/dobogva fütyültek. //Három nyikorgó szekéren/nagy port vertek föl Mecséren,/s lehetetlen szépen/eltűntek az égen.” Talán Tótferit mentek keresni.