Interjú Horváth Katával a Sajátszínház programról
2017.09.19.

Beszélgethettünk volna a Sajátszínház Projekt csapatából Oblath Mártonnal, Sárosdi Lillával, Romankovics Edával, Boross Martinnal, Lanszki Anitával, Katona Krisztával, Csoszó Gabriellával, Teszáry Judithtal, vagy Takács Gáborral, sőt folytathatnám, még ki mindenkivel, de önkényesen Horváth Katát választottam. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Milyen színházi élményeid, előképeid vannak? Kérdezem ezt úgy, hogy a Színikritikusok díjára Különdíj kategóriában jelölt Sajátszínház Projekt elsősorban nem művészeti vállalás, te pedig nem színházcsináló vagy, hanem kutató, aki jó régóta dolgozik együtt színháziakkal.

 

Horváth Kata: Nagyon fontos szerintem, hogy igenis művészeti vállalásról és színházcsinálásról is szó van a Sajátszínház esetében. Bár való igaz, hogy esetünkben a színházcsinálás nem annyira cél, mint inkább eszköz. Ennek megfelelően inkább a színháznak azon irányzatai felé tájékozódunk, amelyek konkrét és akut társadalmi kérdések megjelenítésén dolgoznak, kísérleteznek ezek hiteles formáival, és ennek érdekében akár civil embereket is bevonnak a színházi munka valamely fázisába. Most úgy látom, hogy ezek szükségszerűen transzdiszciplináris vállalkozások, amelyekben (leegyszerűsítve a folyamatot) kutatók, érintettek, segítő szakemberek és művészek együtt megpróbálják szisztematikusan megérteni a társadalmilag legkiszolgáltatottabb csoportok tagjainak tapasztalatait, majd közösen artikulálni ezeket a nyilvánosság számára. E kooperációból olyan produktumok születhetnek, amelyek hitelesek az érintettek perspektívájából, érvényes társadalmi tudást hoznak létre és egyben művészeti értékük is van. Illetve – és hát ez lenne itt a lényeg – változást generálnak, különféle léptékben és különböző színtereken. Nem csak a cigánytelepen, illetve a faluban, ahol készülnek, hanem reményeink szerint akár a színházi mezőben is.

 

Horváth Kata
Horváth Kata

Abban egyébként teljesen igazad van, hogy Magyarországon valóban nem a színházi szakma felől indulnak ezek a kezdeményezések. Én sem efelől a szakma felől jövök. A magyar színházi munkákat elsődlegesen fogyasztóként ismerem. Nyilván sokféle nézői tapasztalatom van, de van egy olyan naiv alapélményem a színházról, hogy érzékeny és rendkívül tehetséges embereknek van valamilyen fontos mondanivalójuk a világról, én pedig nézőként ennek szerencsére tanúja lehetek. A mai eszemmel furcsa, de éppen ezt szerettem sokáig a színházban, hogy szuperbiztonságos, hogy ülök a sötétben és úgy kapok valamit, hogy közben semmit sem kell adnom.

 

R: Miből jött mégis, hogy a színházzal dolgozzál?

 

HK: Azt hiszem, három meghatározó élmény és az ezeket követő tájékozódás volt az, ami társadalomkutatóként a színházcsinálás felé mozdított. Rögtön az első, hogy antropológusként együtt élve roma családokkal sok rendkívül kiélezett helyzettel találkoztam, ahol nagyon sok múlott a bennük helytálló emberek hiteles szerepalakításain. Szerettem volna, ha ezeket a valóságos drámai helyzeteket  többen is látják és átélik, ha a benne szereplő drámai hősöket megismerik. Sok kísérletet tettem, hogy leírjam ezeket a hétköznapi drámákat. Létezik egy performatív antropológia nevű terület a mi szakmánkban, ami egy elég kidolgozott nyelvet kínál ehhez. De két dolog nagyon zavart: egyrészt, hogy legfeljebb egy szűk tudományos szakmai nyilvánossághoz jutnak el ezek a tanulmányok, de ami még sokkal bosszantóbb, hogy a tanulmányok szereplői nemhogy nem szólnak hozzá, de még elolvasni se igen tudják az általam leírtakat. Így utólag beazaonosítva, a színház hiánya volt az első élményem: a frusztráció, hogy én láttam, én ismerem ezeket a drámákat, amik színpad és nyilvánosság nélkül maradnak.

 

A második, hogy (leginkább egy véletlen folytán) kezdő kutatóként a Káva Kulturális Műhelyben kezdtem dolgozni. Itt egyrészt találkoztam a színháznak egy addig számomra teljesen ismeretlen formájával: a részvételi színházzal, illetve annak különböző változataival. Másrészt a Kávában ki kellett találni, hogy mi is lehet a kutatás értelmes szerepe, feladata egy drámapedagógiai/színházi nevelési folyamatban. Ez elindított egy tájékozódást a művészetalapú-, részvételi- és akciókutatások irányába.  Magyarországon ezek nem tartoznak a kutatási mainstreamhez, de azért léteznek. Ráadásul a Kávában inkább a kísérleti programokban vettem részt, amelyekben gyakran marginalizált csoportok tagjaival dolgozott a társulat. Például a drámapedagógia módszereit alkalmazva a Dráma Dromban roma fiatalokkal, vagy a közösségi színház lehetőségeit keresve, a Krétakörrel közös, borsodi Új Néző programban. Vagyis én kutatóként léptem be és voltam jelen eredetileg a színházban.

 

A harmadik fontos epizód a Moreno-féle „színházzal”, a pszichodrámával és különösen a szociodrámával való találkozás volt. Ez annyival vitt közelebb a színházcsináláshoz, hogy ebben a módszerben képződve átéltem és megértettem, hogy egy csoport hogyan teremti meg a maga hiteles színházát a saját témáiból, a saját viszonyaiból, a saját feszültségeiből és fantáziáiból. A szociodráma egy fantasztikus módszer, ezt a Sajátszínházban a roma nőkkel folytatott munka szintén bizonyította, nagyon szeretném, hogy itthon elterjedtebb legyen.

 

R: Ebből a történetből, amit itt elmondasz, a Sajátszínház Éljen soká Regina! című előadása nagyjából egyenesen levezethető. Hiszen a Reginában – ahogy említed is – egy szociodrámás folyamaton alapul a színházi munka, és az előadásban roma nők viszik színre élettörténetük meghatározó epizódjait. De a Sajátszínházban bőven dolgoztok másféle részvételi művészeti módszerekkel is: fotóhanggal, digitális történetmeséléssel, a részvételi képzőművészet és a részvételi film pedagógiáival, fórumszínházzal. Illetve feltűnik egy közös tematika vagy inkább irányelv, amit több helyen „intézménykritikai fókusznak” neveztek. Ez hogyan kapcsolódik az eddig elmondottakhoz és egyáltalán a színházhoz?

 

Jelenet az Éljen soká Regina! című előadásból.
Jelenet az Éljen soká Regina! című előadásból.

HK: A Sajátszínházat Oblath Marcival kezdeményeztük, akivel a magánéletben egy pár vagyunk, és mindketten társadalomkutatók. 2010-ben a Káva és a Krétakör Akadályverseny, illetve Új Néző programjaiban dolgoztunk először együtt. Ezek kapcsán fogalmazódott meg, hogy érdekes lenne olyan színház létrehozása, ami pontosan körülhatárolható és aktuális társadalmi problémából indul ki, az e problémákban leginkább érintettek perspektíváját és tapasztalatait tükrözi, sőt ők maguk, az érintettek, játszanak benne. Az első ilyen kísérlet a Hiányzó padtárs volt. Ez az iskolai szelekciós mechanizmusok és szegregáció témájával foglalkozott. Benne a rendszer kárvallottjai, roma fiatalok, maguk mutatták be kudarcos iskolai karriertörténeteiteket a nyertes oldal képviselőinek, elit középiskolák tanulóinak. A jónevű iskolák dísztermeiben tartott részvételi színházi előadás azt kérdezte az ott tanuló diákoktól, hogy „Vajon nektek miért nincsenek  roma osztálytársaitok?” A Hiányzó padtárs szerintem jó példa arra, hogy mit értünk ezen az intézménykritikai megközelítésen. Egy olyan politikai színházat, amelyben a kiélezett személyes élethelyzetek, illetve élettörténeti események a szisztéma működésének drámai csomópontjai. A Sajátszínházban ez úgy jelenik meg, hogy a cigány anyák az intézmények apatikus, diszkriminatív működésével szemben gyermekeikért folytatott hétköznapi küzdelmeivel szembesülünk, illetve egy aprófalu fiataljainak azon aktivitásával, hogy a hiány mindennapos tapasztalataiból kiindulva, kitalálják településük és ott saját maguk jövőjét. Ez utóbbi baranyai munkában egyébként nem csak színházi előadás, hanem közösen visszanézhető filmek is készültek. És itt válaszolnék a kérdés másik részére, ami a különböző részvételi művészeti, művészetpedagógiai és művészetterápiás módszerek alkalmazására vonatkozik a Sajátszínházban. Korábban mondtam, hogy a színház a mi tevékenységünkben nem cél, hanem eszköz. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy minden terepen a színházi forma a legmegfelelőbb eszköz a közös gondolkodáshoz. De még ha színházi előadást készítünk is végül, a hozzá vezető folyamatban mindig különböző művészet-alapú módszereket kombinálunk, attól függően, hogy melyek segítik leginkább a bekapcsolódó embereket a témáik beazonosításában, feldolgozásában, artikulálásában.

 

R: Fontosnak gondolom, hogy kidolgoztátok azt a nyelvet is, amellyel e művészeti beavatkozások folyamatát leírjátok. Tehát nem csak az előadás nyilvános, hanem gyakorlatilag a munka egész folyamata nyomon követhető. 

 

HK: Igen, és bár ez nagy erőfeszítést követel, nagyon fontosnak tartom. Egyébként nem csak szakmai vagy módszertani hozadéka miatt, hanem mert ezzel felelősséget is vállalunk az általunk életre hívott folyamatokért.

Szerző: Proics Lilla