Revizor: A Futótűz című előadás főszerepét, Nawalt játszod; az alakításért a Színikritikusok Díjára jelöltek. Finoman szólva is pokoli nehéz szerep, mindjárt az elején, amikor húsz percet állsz mozdulatlanul a színpadon, a plexi mögött. A nézőtér már nyitva, érkezik a közönség.
Kováts Adél: De én nem látom az arcokat. Ha akarnám, magamat látnám az üvegben. De tulajdonképpen egyfajta alfa állapotban vagyok.
R: Aztán szinte ki sem mész a színpadról az egész előadás alatt.
 Kováts Adél a Futótűzben. Fotó: Dömölky Dániel |
KA: Több, mint ötven évet élek meg a nyílt színen. Tudunk olyan előadásról, amelyben három színésznő életkor szerint bontva játszotta Nawalt, de Alföldi Robinak az volt az elképzelése, hogy ez egy színésznő legyen. Az idő múlásával nem foglalkoztunk. Robi nyomatékosan kérte, hogy semmiféle "eszköztárat" ne mozgósítsak az öregedés megmutatására. Szituációk vannak és én egyszerűen csak vagyok azokban.
R: Lentről nem így néz ki: ez a nő egyre többet tud, a tapasztalatok meglátszanak rajta.
KA: Ha így érted, akkor persze: az elején teljesen "üres" vagyok. Mármint Nawal üres, mint egy tiszta edény, hiszen tizenöt éves gyereklány. És a történet előrehaladtával önmagamból telik meg.
R: Alföldi egy ideje gyakori vendég a Radnótiban. Mintha jól jönne össze a társulattal, még akkor is, ha éppen ez az előadás mindazonáltal nem tipikus Alföldi-rendezés. Evidens volt, hogy a Futótüzet ő rendezi?
KA: Nem volt evidens. Ez érdekes történet, ami mutatja, hogyan alakul ki egy évad. Olyan színházat szeretnék, ahol az irodalmi igényességen túl markáns, erős műveket játszunk. Ezért ez a darab már a fejemben volt. Februárban vettem át a Radnótit, az utolsó bemutatóra az elődöm, Bálint András Szikszai Rémuszt kérte föl. Eredetileg valami könnyedebb vígjátékot szerettünk volna, de én fontosabbnak tartottam, hogy irányt mutassunk, jelezvén, hogy itt váltás van. Odaadtam Rémusznak a Futótüzet, ő azonban azt mondta, több időre lenne szüksége a fölkészüléshez. Így lett A párnaember, ami ugyancsak markáns választás volt. Robival több darabról is beszélgettünk, végül átküldtem neki ezt is, épp Koreában rendezett. Rögtön válaszolt, hogy ezt akarja. Ültem a dolgon vagy két hétig. Aztán Robi rám írt, „Adél, döntsük el.” És eldöntöttük.
R: Lassan, nehezen döntesz?
KA: Van, amiben nem, például abban, hogy ez a darab kell ide a Radnótiba. És van, amikor lassan döntök, és ez néha nem könnyű a munkatársaimnak. Analizálgatok, bár ma már jobban döntök, mert megismertem a saját döntési mechanizmusomat. Nem mindig kell még eggyel több aspektusból megvizsgálni a dolgokat, nem mindig jó még egyet aludni rá.
R: Ki segít?
KA: Vezetéstechnikai dolgokban van, akitől tanácsot kérhetek, hiszen a vezetés olyan szakma, ami abszolút tanulható. Az én helyzetem egyébként is speciális, színész vagyok és igazgató, ugyanakkor nem vagyok rendező, ami egy segítően áthidaló státusz lehetne.
R: Nem is akarsz rendezni, igaz?
KA: Nem, dehogy. Jó színházat akarok vezetni, és a legjobb rendezőket szeretném hívni.
R: Ezt nagy betűkkel fölírnám egy táblára, és betenném néhány igazgatói irodába.
KA: Nézd, úgy gondolom, hogy az az egészséges, ha mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért. Szóval nem gondolom, hogy rendeznem kellene.
R: A következő évadból először a rendezőket választod ki?
KA: Az első évadomban így volt. Azok a rendezők dolgoztak a Radnótiban, akiket a pályázatomban megjelöltem. Az idei nem így alakult ki. Kellett egy olyan darab, ami szatirikus és vígjátéki, hogy ne nehezedjen el a repertoár. Megtaláltuk az Ádám almáit és erre Szikszai Rémuszt kértem föl, mert szerintem való neki. A párnaember után tudtam, hogy valamikor biztosan visszavárjuk, mert jól kommunikáló, színészbarát rendező, akit megszeretett a társulat. A darabok kiválasztásánál nem egyedül döntök, olvasnak a dramaturgok és Valló Péter főrendező is, és aztán megvitatjuk. Amikor Závada Pali a Magvető-esten fölolvasott az Egy piaci napból, rögtön jeleztem neki, hogy ez nagyon érdekel. Závada – Mohácsi. Szerintem izgalmas párosítás. És lesz a III. Richárd, Andrei Şerban rendezi Alföldivel a címszerepben.
R: Nem kifejezetten ilyen pici színpadra való.
KA: Serban csinált belőle egy tizenegy szereplős változatot.
R: Mintha keveset játszanál…
KA: Miért gondolod? Még megy a Buborékok, a Lear király, a Vágyvillamos; igaz, mindegyik kevésszer, a Vágyvillamos már a századik előadáshoz közelít. Játszani fogok a Richárdban is, és az Üvegfigurákban, amit Valló Péter rendez. Igaz, a Futótűz előtt egy évig nem próbáltam új darabot, és valóban a színpad az a közeg, ami olyan önfeledtséget, komfortérzetet ad, amit más nem. Lehet nehéz az adott feladat, de az, hogy csinálom, nagyon jó, az feltölt, az mindig ad. Ha rosszul próbálok, akkor is. A színpadon mindig azt érzem, hogy talaj van a lábam alatt. Teljes kikapcsolás, megújulás az a pár óra, amíg a színpadon vagyok.
R: Másképp nézel a saját életedre, ha egy másik sorsot élsz?
KA: Nem élek másik sorsot. Én csak hozzárakom magamból, ami kell. Szabad vagyok benne. Közös játék ez a játszótársaimmal. Az előadáson kívül pedig nem élem másnak a sorsát, mert a magam sorsát élem. Magamból adok bele a figurába, akit játszom, és akit a próbák alatt megismertem. Amiben az életben szemérmes vagyok, a színpadon nem szégyellem, és nincsenek skrupulusaim, ott vagyok a legbátrabb.
 Kováts Adél. Fotó: Csizik Balázs és Misetics Mátyás. |
R: Változol attól, hogy igazgató is vagy?
KA: Nyilván gondolok arra, hogy nemcsak magamért felelek. De szerintem az embernek nem szabad ettől megváltoznia, hiszen pont azért vagyok én ott, mert ilyen vagyok, amilyen.
R: Hol tartasz a társulatépítésben? Már vannak fontos változások.
KA: Egy ilyen pici társulatban egészséges dolog, hogy néha az egész megrázódjon, megmozduljon. Azt hiszem, erre tőlem függetlenül is szükség lett volna. Az évadtervezésnél arra is figyelni kell, hogy mindenkinek legyen igazi feladat, megmérettetés; olyan, amiben nagyobb íven tud repülni. A tavalyi évadban a Radnóti erős csapatmunkát mutatott. Az Iván, a rettenetben az előadás stílusa, struktúrája miatt nagy alázatra volt szükség, a Futótűzben van négy-öt főszerep, de az egy-két oldalas "gps-figurák", amik továbblökik a történetet, ugyanolyan fontosak. Gazsó Gyuri és Pál Andris monológját sokan hazaviszik ebből az előadásból, csodálatosan csinálják. Sokszor látom, hogy jóval a jelenetük előtt ott állnak a kollégák a takarásban, hogy ráhangolódjanak az előadásra. Pontosan tudom, hogy ez mit jelent.
R: Hogy küldesz el valakit, aki tegnap még "csak" a kollégád, a partnered volt?
KA: Hogy valaki elmegy, közös megegyezéssel akár, az mindig következmény – az odavezető út a fontos. Meg kell beszélni az okokat, lehetőség szerint annyiszor, amennyiszer igény van rá. A színház szerelem, a távozás oka sokszor nem racionális, de így mégis lehet valami racionális magja, ami egymás álláspontjának megértését segíti. Olyan kicsi szakma a mienk. Fontos, hogy a tisztelet megmaradjon egymás iránt. Akkor is, ha a válás elkerülhetetlen. Kevesen vagyunk, velem együtt tizennégyen. Hatalmas a felelősségem azzal, akit már én hívok, aki hozzám jön. És kötelező volt "nulláról" indulni a saját kollégáimmal is, akkor is, ha a következő pillanatban együtt állunk a színpadon, és lehet, hogy pocsék leszek.
R: Mit vársz a kritikától? Mint színész, igazgató, színház?
KA: Ha az első évad kritikai visszhangjára gondolok, azt nagyon pluszosnak tartom, noha azt is megírták rendesen, ami nem sikerült. Kaptunk kreditet, ami nekem nagyon jólesik. Egyébként igénylem az építő kritikát.
R: Az milyen?
KA: Elemző. Zavar, ha valaki csak a tartalmat írja le. Tudom, hogy más fontos a nézőnek és nekünk, és a kritikusnak mindkettőhöz szólnia kell. A ledorongolást nem szeretem, mert lehet, hogy van alapja, de úgy érzem, még sincs létjogosultsága, mert falakat húz, és sokakban azonnal sértettséget gerjeszt, ami éppen azt akadályozza meg, hogy a tartalma elérje a célját. Szeretem, ha szellemes egy kritika. Van hatása, a nézőre is, a színészre is. Ki-ki a maga tevékenységével ízlésformáló, szóval mindenkinek megvan a maga felelőssége.