Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KINEK SZÁMÍTANAK?

Wind River – Gyilkos nyomon
2017. szept. 3.
A színészként indult Taylor Sheridan lélektanilag és zsánerszerűen is izgalmas forgatókönyvei (Sicario - A bérgyilkos, A préri urai), írói Oscar-jelölése miatt is egyre nagyobb névnek számít, s második rendezésével – az első egy jelentéktelen horror, az Ampulla volt 6 évvel ezelőtt –, megmutatja azt is, ő hogyan képzeli el történeteit a vásznon. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Mivel a Wind Rivert nyugodtan kezelhetjük szerzői mozinak is, hisz szinte már felismerhető, ki írta, s mit gondol a világról, ezért tulajdonképpen nem is meglepő, hogy számos tekintetben tipikus első filmnek tűnik. Érdekfeszítő, nagyon hangulatos, igen fontos témát tehetséges műfajisággal megragadó első filmnek mutatja magát, amely krimiként is működőképes – bár maga a rejtély nem túl rafinált, ha úgy tetszik, banális. De mivel a való életből meríti a témát, letaglózó és felkavaró. És fájdalmasan szép.

Több film egyben, ez szokott az első rendezéseknél az egyik leggyakoribb csapda lenni, s ha szigorúan fogalmazok, Taylor Sheridan bele is esik ebbe a csapdába: a történet csendes, tapasztalt vadásza-nyomolvasója (Jeremy Renner) akár egy egész thriller-franchise hőse is lehetne, annyira érdekes figura, ahogy pumák után kutat, s vakító fehérbe öltözve száguldozik a motoros hószánján. Jön az FBI-ügynök (Elizabeth Olsen) az indiánrezervátumba, didereg, nem nagyon érti, hogy mennek a dolgok Wyomingban, Cory Lambert meg segít neki – rengeteg élvezetes, izgalmas történetet fel lehetne erre a sémára húzni, Taylor Sheridan pedig meg is tudná írni. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Renner figurája nem holmi ponyvakarakter, s bár a Wind River zimankós, noir-os világa valóban hasonlít a roppant népszerű északi bűnkönyvekéhez, a jelenség, amelyről szól, nagyon is amerikai, s nagyon is annak a vidéknek a társadalmáról szól. Na meg persze a Föld lakóinak azon részéhez, akik érzékenyek a messze lakó ember tragédiáira. Hisz általános párhuzamok azért akadnak bőven.

Ki keresi az indián nőket? Kiknek számítanak? Erről mesél a Wind River, ki is mondja, hogy ezt teszi, s persze a gyászról is mesél, arról, hogy mennyire nehéz úgy feldolgozni a veszteséget, ha tudjuk, hogy az igazságszolgáltatás nem tesz meg mindent, hogy megtalálják a bűnösöket. Példázat, amit látunk, egy nyomolvasóról, aki apa is, s aki fehérként éli az életét egy emberileg elhanyagolt, különös, gyönyörű földön, a közösség teljes jogú tagjaként. 

Cory Lambert szimbolikusan is olyan erős, úgy is hatással van a nézőre, hogy tényleg olybá tűnik, az ő sorsa egy másik filmet is megérdemelne, egy olyat, ahol nem kell egyszerre műfajszerűnek lenni és ragaszkodni a rögdrámához. De Sheridan itt ragaszkodik, mindenhez ragaszkodik – nem csúszik el közben, ám nem tud mindent a markában tartani. Mert az ilyen vállalások a legtöbbször eleve kudarca vannak ítélve.

A Wind River mégsem kudarcos film, nagyon nem az, az első perctől az utolsóig leköt, kicsit a bőr alá is kúszik, a feszültség végig velünk van – néhányszor pedig olyan akciójeleneteket mutat nekünk, hogy az ember moccanni sem mer közben. Ott van benne minden, amit alkotója bele szeretett volna szőni, csak az arányok nem állnak össze tökéletesen ideális arányban. De az szinte biztos, hogy Sheridan nagy eséllyel mindig csak jobb lesz, egyre magabiztosabb, direktorként is, s mivel nem úgy tűnik, mintha kifogyna a mondanivalóból, nagyon sokszor ragad még majd torkon minket. Állunk elébe!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek