Az
2017.09.06.

Stephen King talán legjelentősebb regényéből huszonhét év elteltével ismét emlékezetes adaptáció készült. Hollywood felrázta szendergéséből Pennywise bohócot, az eredmény pedig egy méregerős horror. KOVÁCS PATRIK KRITIKÁJA.

Egybehangzó ítészi és rajongói vélemények szerint Pennywise, Stephen King Az című regényének antagonistája az író egyik legjelentősebb és legfélelmetesebb horrorteremtménye. A bohócmaskarát öltő, gyermekhússal táplálkozó fenevad a csaknem ezeroldalas lektűr mellett a nyolcvanas évek alkonyán egy kétrészes tévéadaptációban vette üldözőbe a fiktív maine-i kisváros, Derry ifjúságát.

Tommy Lee Wallace részben eredethű, ám – a televíziós esztétika korlátaiból fakadóan – tapintatosan szcenírozott feldolgozásának értékelése már ellentmondásosabb. Egyes körökben (ideértve jelen sorok szerzőjét is) kisebb kultstátuszt vívott ki magának; számos keményvonalas rajongó azonban elutasítóan viszonyul hozzá, hiszen sikamlósabb vagy ijesztőbb regénymotívumok egész sorát ollózta ki a történetből, ráadásul a pőre borzongatás helyett a főhősök pszichéjében és lelkében zajló drámát domborította ki. 

Negyedszázad elteltével megérkezett a história szélesvásznú, nagyobb tőkéből készült és erősen korhatáros adaptációja. Az alaptörténet ellenben változatlan: hét kamaszodó középiskolás véd- és dacszövetséget köt a városuk gyermekpopulációját szinte észrevétlenül tizedelő, zenebohóc alakjában rémisztgető, titokzatos bestia (Bill Skarsgård) megfékezése érdekében. Pennywise gyomrának ugyanis felettébb kedvesek a helybéli iskola megfélemlített és kiszolgáltatott nebulói, s három évtizedenként felébred ősi álmából, hogy csillapítsa szörnyű étvágyát. Miközben gyámoltalan hőseink a betolakodóra vadásznak (és fordítva), a felnőtté válás összes keserűsége is a vállukra szakad – zsengekori szerelmekkel, szülői önkénnyel és felsőbb éves társaik szűnni nem akaró terrorjával kell szembenézniük. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A nyitókép szakasztott ugyanaz, mellyel az 1990-es változat is megágyazott a bonyodalmaknak: egy kisfiú fürge papírcsónakot úsztat a kertvárosi utcán hömpölygő esővízen, mígnem játéka a kanálisba hull. Ekkor lép a történetbe Pennywise, aki tövestül kitépi a gyermek karját – ezen a ponton azonban rögtön szűz ösvényt tör Andrés Muschietti rendezése. Egyrészt a kamera – a régi verziótól eltérően – nem kíméli meg nézőjét a rémtett naturalisztikus látványától, másrészt a kis Georgie (Jackson Robert Scott) ezúttal a csatornába vész, halálának hírmondója sem marad; bátyja, Bill (Jaeden Lieberher) pedig kötelességének érzi, hogy felgombolyítsa a furcsa eltűnési ügyet. 

Ezúttal tehát vékony krimiszál is szövődik a cselekménybe, de általánosságban is elmondható, hogy a legfrissebb Az – csakúgy, mint a hajdani tévéfilm - nem függ szorosan a regény köldökzsinórján. King művében és a korábbi adaptációban az emlékezés logikája szervezte a cselekményt, az időfelbontás kiválóan oldotta egymásba (ugyanakkor élesen ellentétezte) a gyermek- és felnőttkori eseményeket. Muschietti szüzséje azonban egyetlen idősíkra szorítkozik (mi több, a történetet is modernebb közegben álmodták újra: immáron nem 1958-ban, hanem harminc évvel később játszódik), és a szerkesztésmód helyett inkább a regény vulgáris nyelvezetéhez, éjsötét humorához, valamint tabutörő nyerseségéhez igyekszik hű maradni. 

A rendező pedig – bár antréja a horrorzsánerbe (Mama) korántsem volt ígéretes – meghálálja, hogy ezúttal a mélyvízbe dobják. Ecsetkezelése gyökeresen eltér Wallace-étól: a sárfekete és a hamuszürke árnyalataival festi meg az elátkozott Derry-t, és számos olyan regénymomentumot (incesztust sejtető apa-lánya viszony, szülőgyilkosság, a Bowers-banda erőszakos gaztettei) megvalósít, amelyektől a tévés változat ódzkodott. (Jóllehet mindez az erotikaábrázolás terén nem feltétlenül igaz: az új feldolgozás is elhagyja ugyanis a regény azon jelenetét, melyben Beverly – a lazuló csapatkohéziót erősítendő – szexuális kapcsolatot létesít az összes fiúval.) 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Muschietti sodortatja a nézőt a cselekmény tajtékos árján, mint egy játékos papírhajót. Ragyogó érzékkel építi egymásba a külső (a bohóc iszonytató elmejátékai) és a belső (az idejekorán és kényszerű felnőtté érés) horror szörnyűségeit, és az ártatlanság elvesztése ezúttal sokkal súlyosabb, fájdalmasabb folyamat, mint a tévéadaptációban, míg a meghitt, drámai hangütésű jelenetek legalább annyira szívet emelőek. A direktor nem hagyja veszni az ifjú hősökben rejlő potenciált: valamennyien kapnak legalább egy – kizárólag rájuk szabott – jutalomjelenetet, és a csapatdinamika is olajozottan működik. A karaktereknek (hála a bő kétórás játékidőnek) ezúttal több idejük van arra, hogy valódi mélységgel telítődjenek, és szerencsére a gyerekszínészek is a helyzet magaslatán állnak. Skarsgård pedig ihletetten és magabiztosan alakítja a fantázia és valóság közti keskeny pallón közlekedő, áldozatai elméjét mételyező, atavisztikus gonoszt, bár elődje, Tim Curry parádés játékát nem übereli. Egyedül a szájmenéses Richie (a Stranger Thingsből ismerős Finn Wolfhard) lóg ki a sorból: a forgatókönyvírók mértéket nem ismerve halmozzák a karakter obszcén egysorosait, melyek a zárlathoz közeledvén egyre inkább fárasztóak, már-már irritálóak. 

Hatástechnikai szempontból is tetszetős az eredmény: megnyugtatóan kevés a szívszélhűdést célzó, „gyorsfagyasztott” sokkeffekt. Ahelyett, hogy a pillanatnyi rémületet igyekeznének megragadni, az alkotók – a kortárs álomgyári horrorban egyeduralkodó gyakorlattól eltérve – engednek hosszabbra nyúlni egy-egy borzongató jelenetet, és kellemesen komótos módszerrel véreztetik ki a nézőt. A gépmozgások nemesen konzervatívak: a kamera ahelyett, hogy eszeveszetten imbolyogna, elegánsan siklik az események középpontjába, s olykor-olykor nem átall hosszú másodpercekig fürdeni Pennywise vérfagyasztó tekintetében, mielőtt bármilyen fizikai konfrontációra sor kerülne. E minuciózus jelenet- és feszültségépítés pedig kiváltképp imponáló. A feszültségadagolással kapcsolatban csupán egyetlen, ám annál súlyosabb probléma merül fel: a kísértetházban zajló összecsapás során – mely jelenet dramaturgiailag egyébként is előkészítetlen - Muschietti és csapata szinte az összes muníciójukat elpazarolják. Már ekkor teljes pompájukban ragyognak azok a vizuális- és hatáseszközök, melyek aztán a finálét is meghatározzák, így hát a bohóc végső, csatornabéli attrakciója már nem is annyira érdekes, és nem is annyira izgalmas. 

Szerencsére azonban maga a film nagyon is az, és ha nem is játszik egy ligában a legjelentősebb King-adaptációkkal (Ragyogás, Tortúra, A remény rabjai, Halálsoron, Állj mellém!), akkor is az utóbbi esztendők egyik legnagyszerűbb horrordarabja. A publikum reményekkel eltelve várhatja a második fejezetet, melyben a hősök immár felnőttként ütköznek meg a rettegés mélyvilági fejedelmével.