Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ

Beszélgetés Vasvári Emesével
2017. aug. 17.
Sorozatunkban a Színikritikusok díjának idei várományosait szólaltatjuk meg. Vasvári Emese a kassai-komáromi Bányavakság Iringójaként van az első három között a legjobb női mellékszereplő kategóriában. STUBER ANDREA INTERJÚJA.

Revizor: 2010-ben a filmszemlén minifilmben megkérdezték művészektől, hogy mit üzennének a 16 éves önmaguknak. Beszélj hozzád, ez volt a sorozat címe. Te azt mondtad a bakfis Emesének: „Figyelj oda. Különben hazudni fogsz!” Nem tudom, mire gondoltál, de mintha az a lány megfogadta volna a tanácsodat, és úgy lett ilyen, amilyen most vagy.

Vasvári Emese: Erős felismerésem, hogy ha kérdések útján akarunk valamihez közelebb kerülni, akkor óhatatlanul belefogalmazzuk az addigi elképzeléseinket arról a dologról, tehát a válaszaink a legnagyobb odafigyeléssel is mást fognak mutatni, mint ami az a dolog valójában. Végérvényesen leesett nálam a tantusz, hogy sem a kérdezés, sem a válaszolás nem megoldás. De akkor mi? Csak maga a figyelem. A mély szemlélődés. A kontempláció. Például egy szerep kapcsán is: elmerülni benne a puszta figyelmemmel, minél mélyebbre. Így eljutok a szerepember félelmeiig, ami társul az ő bűntudatával. Ha itt még mindig nem veszítem el a bátorságomat, még lejjebb megyek, és akkor megértem az egészet. 

R: Mi ennek a módszere?

VE: Amikor kapok egy szerepet, mindig úgy élem meg, hogy ez a minden. Csak ez van, most van először és utoljára, ez a teljesség, ez az egész. Mindennél jobban izgat, hogy rájöjjek, mi van azzal az emberrel, akit játszani fogok. Milliószor elolvasom a darabot, ez maga a szövegtanulás. Mélyolvasásban olvasom, újra és újra az egészet. A szerepet pusztán a szerepből nem lehet megfejteni, csak az összefüggéseiből. Hiszen a figura voltaképp akkor is beszél, amikor nem beszél  akkor a fejében. A megszólalás már végeredmény. Egyre többször, egyre mélyebbre olvasom magam a darabba, és egyszer csak meglátom az egészet. Ha megfejtettem, akkor már kiadja magát a szöveg. Közben a próbán kipróbálom. Felkészülök minden próbára, mert a próba nem próbálkozás – arra nincs idő, hogy mindenki összevissza lőjön –, hanem kipróbálom, amit már látok. A nulladik perctől kezdve csak a szerepember foglalkoztat. Rajtam áll, hogy rájövök-e a megoldására.

R: A Bányavakság Iringójának mélyén mit találtál?

A Bányavirágban
Vasvári Emese a Bányavakságban

VE: Iringó? Ez a nő háromszoros gyilkos. Neki már nem lehet kamuzni, nincs mit, ő átlát a szitán. Viszont nincs megoldása az életére, mert a mintája csak egy falu, ahol már bánya sincs, semmi nincs, lekaparják a falat és pálinkát főznek belőle. Elhangzik, hogy van egy seb az arcán, mert verte a férje. Felmerült, hogy a fodrásztárban majd ragasszanak egy cuki forradást az arcomra, de ösztönösen nem akartam. Ha a sminksebet elfogadom, azzal külső segítők kezébe adom, ami az én feladatom. Nincs sebe. Az egész arca a seb. Nagyon erősen izgatott engem ez a darab. Hogy valaki létrehozott egy ilyen szöveget, amiben minden mondat truvájra van írva. És ha így is mondod el, akkor nem látszik ki mögüle a kiásott, kigöngyölített ember. A kettőt kell eggyé hozni. A történet durva horror, a nyomorúság legalja. Ha nem emeli meg a szöveg, akkor nem lehet nézni, akkor bele kell szakadni. Kikönnyítés nélkül elviselhetetlen lenne, ezt Székely Csaba pontosan tudja. Csodálatos íróval van dolgunk. De ugyanezt mondhatom Czajlik József rendezőről is – hagyott! – és a partnerekről. Nyilván nem leszek ettől kassai és/vagy komáromi színésznő, de ha adódik számomra feladat náluk, jövök.

R: Jelentős, különleges, nagyformátumú színésznőnek látlak. A középkorú színésznők közül azok szoktak ilyenek lenni, akiket társulatban építettek rendezők és szerepek, néhány évtizeden át.

VE: Lassan húsz éve, hogy kirúgtak a Bárka Színházból, azóta nem voltam színház tagja. Tetten érhetően készen voltam már akkor is. Egyszer még a főiskolán sorra megkérdeztek bennünket, hogy miért akarunk színészek lenni. Én nem akarok színész lenni – mondtam –, én az vagyok. Az élet aztán a társulati helyzeteket elvette tőlem, cserébe viszont megkaptam az önállóságot, a felelősséget a sorsomért. Amikor annak idején rájöttem, hogy nem fog megcsörrenni a telefonom, viszont színházat kell csinálnom, ahogy levegőt is muszáj vennem, különben megfulladok, akkor kitaláltam a Lakásszínházat. Szép évek voltak, négy bemutató, száz előadás, mind pontosan az, amit szerettem volna, de aztán elköltöztem a Belvárosból. Egyébként sem volt bennem olyan vágy, hogy 10-11 embert kikerítsek társulattá. Előbb-utóbb nekiütköznék a kerítésnek, és ott hazudnom kellene nekik. Legyen mindenkinek mindig saját döntése a részvétele!

R: Visszatérve még a főiskolás időre, érdekes ellentmondás, hogy négy sikertelen felvételi után, ötödszörre vettek csak fel. Aztán alig telt el két röpke tanév, és harmadév elején már fővárosi színházban játszottál főszerepet. Az az Egy csepp méz-előadás úgy maradt meg a színházi közemlékezetben, mint egy izgalmas tehetség debütálása.

VE: Visszahallottam később, hogy amikor sorozatosan nem vettek fel, akkor tulajdonképpen besorolhatatlannak találtak. Később a pályámon, hosszú távon ez lett a szerencsém, a besorolhatatlanság.

R: Problémás embernek tartanak a szakmában? Félnek tőled?

Az ölében én című előadásban
Az ölében én című előadásban

VE: Úristen, miért félnének? Szándékosan meg nem bántottam még senkit. A próba persze nagyon kitett dolog, ott mind a saját életünkkel sáfárkodunk, magával az emberi élettel, a partnerével is. Soha nem vagyok türelmetlen rendezővel szemben, partnerrel szemben sem, csakis magammal. Ha valakiben ez összekeveredik, nem tudok mit tenni. Megsértődni nincs értelme. Mindenki más tempóban dolgozik, és bármi történik a próbán, az a célért van, ezt sosem szabad elfelejteni. Kevés egyébként az olyan emlékem, amikor muszáj volt engem instruálni, mert nem tudtam, mit csináljak. Ilyen esetben, amikor nem találom a megoldást, nem vagyok profi abban, hogy áthidaljam a nehézségeket mindenféle ügyes dolgokkal. Érzem, hogy hazudnom kellene, de a színpadon nem vagyok képes rá. Ilyenkor nézhetetlen vagyok. A hatásom is szélsőséges tud lenni. Megrémülnek tőlem, hogy ez egy kettyós nő, vagy elámulnak, hogy kiválasztott.

R: Kettyós?

VE: Dinka. És amikor ennek vagy annak látnak, akkor az is vagyok. Durva karmám van, mindig beváltotta az ígéreteit. Utólag mindenről kiderül, miért volt jó. Például a Jurányi lépcsőházában eljátszott Macbeth-előadásom egyebek között arra volt jó, hogy Znajkay Zsófia lássa és „belém szeressen”. Alapjában véve így kerültem Az ölében én című darabjába és előadásába. Zseniálisnak tartom a művet. Ahogy Zsófi ír, úgy nem ír senki, nem hasonlít senkihez, és ez komoly érték, mert valódi.

R: Zárókérdés: hogyan viszonyulsz a színikritikához?

VE: Mindig érdekel. Akkor is, ha láttam az előadást, és akkor is, ha nem. Ha pedig részt veszek benne, annál inkább. Olyan, mint belenézni egyfajta tükörbe. A kritikus személyes hangjára, a saját, egyedi véleményére vagyok kíváncsi, az építő kritikájára.

R: Milyen az építő kritika?

VE: Hm. Ezt visszavonom. Hogy építő-e a kritika, az attól függ, aki olvassa a kritikát, nem attól, aki írja. Csak magától tud egész ember lenni mindenki. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek