Bébibumm
2017.08.08.

Nemrég még nem volt kérdés, hogy amerikai vagy francia vígjátékot választunk, ha moziba akarunk menni. Ez főleg akkor vált még inkább egyértelművé, amikor az amerikai komédiák fősodra leginkább a testváladékokra és a koleszos szintű poénokra kezdett építeni, visszaküldve nézői java részét a pubertáskorba. A Bébibumm helyett viszont bármikor megnéztük volna az Amerikai pite akárhányadik folytatását. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Persze ez a trend később mindenhová kihatott, beszivárgott nemcsak a francia, de a magyar filmesek kisagyába is: mégiscsak a disznó viccek hozzák be a legtutibb reakciókat, nem? S amikor ennek pillanatnyi varázsa és frappánssága elmúlt (elég gyorsan), maradt a szélesvásznú erőlködés, a tétek savanyú emelése.

Tudom, hogy az általánosítások mindig igazságtalanságokat szülnek, de a sikerültebb francia vígjátékok valahogy mindig az életről, az életünkről beszéltek a számos kifordított, eltorzított alaphelyzet ellenére, szellemesen, könnyedén és meglehetősen sok iróniával. Mert a komédia kiválóan alkalmas arra, hogy nevetve beszéljünk arról, ami komoly képpel csak sértődésekhez, a politikai korrektség megsértéséhez, a hallgatás bebetonozásához vezetne. A tengerentúliak esetében (miközben az álomgyár a sikeresebb alkotásokat megpróbálta a maga képére gyúrni, szinte egyszer sem ismételve meg az eredeti sikerét) viszont gyakran jut eszembe Móricz, aki színészfelesége miatta annyira akarta a sikert, hogy még a jegyárusító mögé is beült, hogy pontosabb képet kapjon a lehetséges nézőiről. Vagyis leginkább a megfelelés vezeti, a vélt igények kiszolgálása, a mondandóval bíbelődjenek csak a drámai filmek.

Az utóbbi évek legemlékezetesebb francia vígjátéka, az Életrevalók a nyaktól lefelé megbénult Philippe és a gettóból érkező Driss kapcsán beszélt érvényesen olyasmiről, amibe a könnyáztatta drámáknak is beletörik a bicskájuk: úgy „figurázta” ki az amúgy tabunak számító helyzetet (többet is!), hogy a határok megsértésével a valódi humánum hangütéséhez érkezett el. Olyan észrevétlenül töltötte fel a nézőjét a sokszor papírízű elfogadás, a mindennapi tolerancia felszabadító élményével, mint egy elemet, miközben élesen világított rá ezek nehézségeire is. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Hasonló utat járt be, ha nem is ilyen intenzitással a Bazi nagy francia lagzik című film, amely a mindennapi rasszizmust járta körül egy vidéki, megbecsült és jómódú család, a Verneuil família ürügyén. Mert igen szépek a hangzatos elvek, ám csak akkor derül ki, hogy mit ér az elfogadás, ha napi problémává válik: a négy Verneuil-lányt nem egy tősgyökeres francia veszi el, hanem egy zsidó, muszlim, kínai és egy elefántcsontparti színes bőrű. A könnyed hangvétel, a „tabuk” önfeledt kibeszélése, az irónia felszabadító hatása megint olyan hatást ért el, mint az Életrevalók esetében: nevetéssel oldotta fel a félelmeinket és átbeszélhetővé tette pusztán azzal, hogy lefejtette róla a politikai korrektség, az elvárható viselkedés komolyságát, a szemforgató hazugságokat. Miközben világossá tette: nem vagyunk szentek, az elfogadáshoz néha bizony sértéseken, előítéleteken és csalódásokon át vezet az út.

De akkor is jó a francia vígjáték, amikor egyénibb problémáról beszél, például a nagy irodalmi hagyománnyal rendelkező fösvénységről (A sóher). A spórolást kimaxoló Gautier-ben, Harpagon reinkarnációjában persze nem volt nehéz felfedezni a bezárkózó, önmagának (és a spórolásnak) élő, mindenféle társas kapcsolatra alkalmatlan 21. századi embert, aki nevetséges rigolyákkal védi magát az élet váratlan helyzeteitől. Noémie Saglio filmje, a Bébibumm (egy újabb kiemelkedően szerencsétlen cím a magyar forgalmazás borús egén) is alkalmasnak tűnt arra, hogy egy másik égető társadalmi problémáról, az infantilis, kamaszkorukban ragadt felnőttekről beszéljen. És még csak nem is a felnőni nem akaró férfiakról, hiszen erről már készültek lagymatag alkotások (Áldatlan állapotban, Egy fiúról, Anyám nyakán), hanem a nőkről, akik kapcsán még kevésbé tolerálja a társadalom a hosszúra nyúlt gyermekkort. A mindig eleven Juliette Binoche-nál pedig nem is lehetett volna jobb jelöltet találni Madóra, aki a saját lánya lányaként viselkedik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Történik, hogy Avril, a boldog párkapcsolatban élő harmincas nő teherbe esik, és ezzel nem csupán a családbővítés, de a -szűkítés problémáját is meg szeretné oldani: kezdene valamit a nyakukon élő anyjával, a 47 éves, elvált Madóval, aki a gondtalan kamaszok életét éli egy felnőtt bőrében. Csakhogy láss anatómiai csodát, némi duzzogás után Mado egy ártatlannak tűnő szeretkezéssel szeretné elütni az unoka jelentette rémet, ám a volt férje teherbe ejti. Ez pedig végképp felfordítja az amúgy sem problémamentes hétköznapokat. 

Persze kisebb fricskával a felnőni nem akaró férfi toposza is feltűnik a filmben, hiszen Avril férje, Louis még a terhessége idején is a vizsgáival, az egyre hosszabbá váló egyetemi léttel küzd, az életbe való kilépés minden nyűgét (értsd: pénzkereset) a feleségére hagyva. A Bébibumm tehát csípős iróniával égető társadalmi problémákról mesélhetne, ha javarészt nem arra használná a rendelkezésére álló másfél órát, hogy a szereplőivel nagyokat röhögjön a lehetetlen helyzeten, mint egy megelevenedő, többször elmondott viccen. Azt persze egyáltalán nem vetjük Saglio szemére, hogy az alapszituációból nem készít egy fergetegesnek nevezett, valójában harsány vígjátékot, hogy a humora finom és visszafogott, olyannyira, hogy helyenként teljesen el is tűnik. A harsányságot, a gegek hajszolását meghagyja amerikai társainak, csakhogy beszélni sem nagyon tud az általa felvetett problémáról. Leginkább azért nem, mert hagyja a nézőit a lehetetlen és hiteltelen jeleneteken bosszankodni. (Miért és hogyan menekülne a tetőre egy terhes nő a tetőablakon keresztül, amikor azon szinte egy gyermek sem fér át? Mido vajon miért olyan rettenetes kínos gesztussal közli az épp koncertet vezénylő férjével, hogy mindjárt világra jön az unokája? Nem hiszem, hogy a piros fátyollal táncot imitáló Binoche-nál kínosabb jelenet lesz még az évben.) Ugyanígy papírízű marad a tapintatlan és nyers nőgyógyász karaktere, ahogy a meleg, szintén nőgyógyász fia is. S bár a Bébibumm mindent megtesz, hogy könnyednek tűnjön, de inkább olyan, mint a terhestorna vagy a vajúdás. 

Seglio végül eléri, hogy semmit se gondoljunk át a filmjéből, hanem laza megkönnyebbüléssel álljunk fel a székből: ez csupán film, ilyen úgysem eshet meg velünk. És ezzel el is felejtjük, mint valamilyen különös, de amúgy semmitmondó anatómiai anomáliát.