Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÁNOM IS ÉN

Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok / Szegedi Szabadtéri Játékok 2017
2017. aug. 6.
Minden igyekezet hiába, a Vízkeresztet nem lehet érdemben bemutatni egy négyezer fős nézőterű szabadtéri színpadon. A strandváltozatot láttuk. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Nádasdy Ádám fordításának záró dala (Míg apró voltam, csöpp gyerek, / Na nézd csak, már megint hogy zuhog – / Még jól tűrtek az emberek. / Ez már elállni sose fog…), amióta csak először hallottam, nekem szimptomatikusan leplezi le, milyen volt ez az előadás: ha ez a varázslatos dal nem lezárja a játékot, ahogy megszólal, hanem furcsán, romantikusan fityeg, akkor az az előadás nem váltotta be az anyag kínálta reményeket.

Görög László és Tenki Dalma
Görög László és Tenki Dalma

Tényleg úgy mentem, hogy egyébként egy tengerpart messziről is érdekes tud lenni, de nem én jöttem rá, hogy színházi előadás azonban nem: Béres Attila és alkalmi társulata kénytelen volt a vígjáték (ami színházi léptékben helyenként kétségbeejtően szomorú tud lenni) minden elemét átméretezni és felhangosítani. Először is medencén és homokon túli díszletet: a félig elsüllyedt, szemre egyébként rondára stilizált „homok” Shakespeare-fejet látva azt gondoltam, lesz valami swifti bája az előadásnak (a rendezői balon teljes térmagasságban tengerparti giccsfestmény több tucat példányban, jobbon 2 és 3d-s kertitörpék – utóbbiakat nem tudom mire vélni, értem, hogy értetlen vagyok, díszlet: Horesnyi Balázs), és erre még a kezdés is ráerősített. Menekültek (ahogy Mohácsinál is, Kecskeméten) kötöttek ki a tengerparton, akiket olyan hosszan hajszolt a parti őrség, hogy már a régi híd lábánál gondolkodó csukák is összerakták az értelmezési tartományt. Bár mindez arányos volt a legtöbb muszájból eltúlzott, gimnasztikai léptékű gesztusokkal, sportünnepélyszerű tömegmozgatásokkal, bemondásra elhitt érzésekkel, de ez a kényszerű hadonászás éppen a játék értelmét verte nyakon.

Shakespeare darabja a szexualitást, a szexust, sőt ezen belül az idegenséget, a távolságot, ennek vonatkozásait vizsgálja – nem is értem, hogyan lehet egy négyszáz éves drámában ennyi emberismeret, friss problémafelvetés. Ebből a Szabadtérin lényegében semmi, csak a homokba vetett sztorilájn maradt, hiszen a fenti problematika nem élhet meg, amikor azt se látja az ember, akit nézni igyekszik, melyik színész is lehet. Így tehát még azt sem zárhatom ki, hogy minden színen megjelenő és játszó művész élete legjobbját alakítja. 

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Jó, én is túlzok – de a kritika nem tud jobbat, mint hozott szalonnából igyekszik –, mert annyira például felismertem a játszókat, hogy rácsodálkozzak, miért nem Bodrogi Gyula játssza Festét, hiszen egy ilyen szórakoztatóan virulens bolond, mint amilyet Szikszai Rémusz pörget, át kellene, hogy értelmezze az egész játékot, de az előadás erről nem vesz tudomást. A fordítottja nyilván nem játszik, hogy a színésznek kellett volna visszavenni sokat látott-fanyar-flegmára Festét, hiszen akkor nem rá osztották volna ki. És most nem mondom tovább, hogy mit gondolok még a szereposztásról, mert a hely és a helyzet adottságaihoz pragmatikusan viszonyuló rendező csúnyán fog nézni.

A távolságot különbözőképpen legyőzni igyekvő hercegi udvar és a grófnő házanépe többször is Óz más és más módon deficites alakokból álló csapatára emlékeztetett, de zenei kísérettel elnézhetők voltak, mert a közegellenállás ellenére is nyilvánvaló volt, hogy a maga módján mindenki tolta bele az energiát. A posztmodern gesztusokkal sem szűk marokkal bánó Szakértők zenekar népszámos művészei (avagy ki vagyok én – a Nagyherceget is megidézve, aki nem is olyan kicsi), akiket a herceg dalnoka (Szőcs Artúr) igyekezett megzavarni, ugyancsak kevéssé kímélték magukat, hogy a grófnői vonósnégyesnek ellenpontozzanak. Egy ilyen munkába természetes módon és dramaturgi közreműködéssel (Ari-Nagy Barbara) kerülnek ki-be mondatok. Az illír mondáson például nagyon röhögünk: akinek a cápa a tenyeréből eszik, a lábából is fog. De lesápadok Malvolión (Alföldi Róbert), ahogy Pataki Attilával szólva azt mondja: álmodtam egy világot magamnak. Alighanem ezért is volt olyan érzésem, hogy hol megszólalt Nádasdy szövege, hol süketen szólt.

Alföldi Róbert és Bodrogi Gyula. Fotó: Dusha Béla. A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok
Alföldi Róbert és Bodrogi Gyula. Fotó: Dusha Béla. A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok

Az előadás temperamentumos és karakteres női – Pálmai Anna Olíviája, Hernádi Judit nemes hajadon Máriája és Tenki Dalma Violája (Cesarioként is) ellenében Görög László szenvedélye inkább mondott, mint hihető, Bodoky Márk Sebastianja leginkább Gáspárik Attila Antoniója előli menekvésében mutatkozik meg, Alföldi Róbert Malvoliója mintha egy másik előadásban játszana, Zayzon Zsolt Vitéz Fonnyadi Ábrisát pedig hol a szocializációja, hol az orahovača győzi le, ugyanakkor Elek Ferenc Vitéz Böföghy Tóbijában legalább van kakaó, több árnyalatban is – de még így is, mintha egy virtigli feminista-kritikai olvasatot látnánk. Pedig nyilván marhaságból jutok erre, mert annyira kevés invenció jön át, hogy magamra maradok azzal, ami mindenről eszembe jut.

Az előadás adatlapja itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek