Sam Holcroft: Családi játszmák / Orlai Produkciós Iroda
2017.07.27.

Ha színész van – minden van. Vagy majdnem minden. De még a nagyon jó színészeket is fárasztó nézni, amint egy mechanikusan összerakott színmű jeleneteit – egy teljes estén át – berregő helikopterek erejével próbálják fölemelni. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Mert energia, az van a Göttinger Pál által rendezett produkcióban. Mindjárt az elején egy vizuális balegyenessel kezdődik a játék: a mackóforma Matthew (Ötvös András) pipiske színésznőbarátnője, Carrie (Réti Adrienn) egy olyan megbocsáthatatlan árnyalatú zöld hacukát visel, hogy tudni lehet, ez a nő egyéb dolgok elkövetésére is képes. Jelmez: Cselényi Nóra. A fájón butácska Carrie új ember az ünnepre összezötykölődő családban, neki lehet elmondani mindent a többi hősről, akik most ebbe a hajdani, jéggel hűtő szekrények ajtajaival kitapétázott és bebútorozott, csontszín konyha-nappaliba gyűlnek. A fakó bútorlapokon karácsonypiros, aranymintás díszítő szalagok éktelenkednek. Díszlet: Ondraschek Péter

Szikszai Rémusz, Kútvölgyi Erzsébet
Szikszai Rémusz, Kútvölgyi Erzsébet

A Londonban 2015-ben sikert arató, magyarra Zöldi Gergely dramaturg által fordított darab cselekménye elég egyszerű. Jómódú jogászcsalád ünnepinek szánt, ám sírnivalóan hétköznapi összejövetelén vagyunk. A valaha krikettjátékosnak készülő, negyven körüli Adam, a családja elől hetek óta bujdokló, középszerű ügyvéd (Szikszai Rémusz) a látszat kedvéért itt, a szülői házban találkozik feleségével, a szép és decens, de titokban alkoholproblémákkal küzdő Sheena-val (Járó Zsuzsa), s Emmával (Csikász Ágnes), kettejük „krónikus fáradtság szindrómával” megáldott kamaszlányával, kivel mindketten igen nagy kínban vannak. Adam öccse, a hajdani sikeres színjátszó, s ma sikeres ügyvéd, Matthew, elhozta bemutatni a magát nem találó Carrie-t, akit – egy félreérthető, vagy nagyon is érthető pillanat után, mikor is Carrie épp rájuk nyitott, mikor Matthew Sheena-t ölelgette – kínjában és tehetetlenségében feleségül kér. Az eljegyzésből azonban nem lesz semmi. Edith, a hosszútűrő családanya (Kútvölgyi Erzsébet) mindent megtesz, hogy a karácsonyi pulyka ki ne száradjon, a mártás be ne bőrösödjön. Még a kórházból egy napra hazaeresztett Francist (Papp János), a bírói múlttal és sok régi szeretővel rendelkező, mostanra elhülyült, kerekes székes családfőt is tologatja riadtan. Mégis bekövetkezik a balhé. 

A szokásos, családi társasjátékozás most a Matthew által ajándékba hozott, bonyolult, kártyás szabályjátékkal kezdődik. E hosszadalmas és cirkalmas áltevékenység csak fűti a kedélyeket, míg végül kiderül, hogy Adam jól sejti, Matthew tényleg olthatatlanul és évek óta szerelmes az ő feleségébe, bár Sheena ezt az érzést jobbára csak hosszú telefonok tűrésével viszonozza. A Matthew vallomásától megvilágosodó Carrie rikácsol és átkozódik, a konyha ezer darabra hull, s a filmes gondossággal előkészített romok tetején végre megjelenik az eddig csak emlegetett, depressziós kamaszlány, s megkérdi: „Ti mi a szart csináltok?”  Optimális esetben itt véget érne az előadás, de kicsit még folytatódik, noha változni nem változik semmi. Jönnek a hétköznapok. 

Járó Zsuzsa
Járó Zsuzsa

A szfinx, a szárnyas oroszlán, meg a farkas-patás, ember alakú ördög, vagyis a különböző mitológiák azon figurái, akik a legeltérőbb alkatú élőlények részeiből lettek összeeszkábálva, a kimérák osztályába tartoznak. Biológiában ez a fogalom a „genetikai mozaik”-ként világra jött, bizarr egyedeket jelöli. De hogy létezik dramaturgiai kiméra is, azt ennek a darabnak a bemutatója óta tudom. Egyetemi dolgozatokban találkoztam már hasonlóval, de ilyen kifejlett, s a bemutatóig eljutott példányhoz csak most volt szerencsém. A kiméraság itt abban jelentkezik, hogy az ábrázolási technikák sokaságából kimarkolt a szerző vagy egy tucatot, s úgy dolgozta föl a történetet, hogy azon, a választott vegyes módszer miatt mindenféle pótalkatrészszerű kinövések, göbök és rücskök, kötegelt szálrendszerek keletkeztek, szinte cédulákkal ellátva, hogy honnét is jöttek. 

Vegyünk pár ideszédült motívumot. A legerőteljesebbek mindenképpen Amerikából jöttek. A két különböző alkatú fiútestvér viszonya (Miller, O’Neill), az iszonyatos családok fölbomlása (Tracy Letts: Augusztus Oklahomában, O’Neill, Miller több művel), a vegyileg befolyásolt női főalak (O’Neill, Tennessee Williams), vagy már a szigetországból: a fiatal combok után kapkodó öregember (Pinter), a szélütött élőhalottak (Beckett és az abszurdok). De besegítettek a klasszikusok is. Itt van a későn megjelenő, ám sokat emlegetett hős (Molière), a jeleneteket kitöltő társasjáték (Goldoni), integetnek az igazi kártyajátékok (Gogol, Csehov, Mrožek, Günter Grass) gazdái, és részben működik Ibsen múltat szálazó, jelent robbantgató dramaturgiája is.   

Ami leginkább megterheli a befogadhatóságot, az a minálunk Beugró címen népszerűvé lett improvizációs játékok egyike, a kártyákkal szabályozott viselkedésmódokkal egymást mulattató, színjátékos gyakorlat. Igazi drámaszakkörös belügy. Már kezdéskor megjelennek a magasban a később piros betűkkel is kibővülő, óriásméretű kártyák, s mindvégig fennmaradnak: 1. SZABÁLY: MATTHEW CSAK ÚGY HAZUDHAT, HA ÜL / 2. SZABÁLY: CARRIE CSAK ÚGY VICCELHET, HA ÁLL / 3. SZABÁLY: SHEENA CSAK ÚGY ELLENKEZHET, HA ISZIK… Szerzői utasítás, tehát nem rendezői kitaláció, mint sokan gondolják: „Ha az utasítás szerint Sheena iszik, egy korty is elég, hacsak az utasítás nem rendelkezik másként.” Ezek által a nézői cinkosságot elnyerni vélő cédulák által sokat veszít a játék. Átnyúlkálva egyik idősíkból a másikba, elveszítjük a klasszikus színjáték kettős idejét, a nézői jelent, és a fenti történés vele rezgő idejének egymásra lapolódását. Megöli az illúziót, mert az instrukcióra történő improvizatív színészi feladatteljesítés mindig elsősorban mutatvány, s ritkán művészet. Nem játszunk tisztán, hiszen itt a kártyák régen ki vannak osztva, minden ki van próbálva, igazából szó nincs rögtönzésről. Nem élünk a nyíltszíni hazugság hihetetlen nézői indulatokat kelteni tudó erejével, hanem megrágjuk az élményt, s szólunk, figyelj, most hazudik! Ez erővesztő.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Szólni kell a színészek lelkiismeretes játékáról, Járó Zsuzsa eleganciájáról, Papp János bölcs mértéktartásáról, Ötvös András jól megcsinált szétesettségéről, s a Carrie példázatosan rosszul megírt alakjával tisztességesen küzdő Réti Adriennről. Kútvölgyi Erzsébet nyomasztó tüsténkedése, gyógyszer-bekapdosása sokunkban elraktározódó óva intés, akár már jövő karácsonyra. Szikszai Rémusz koloratúr-monológokat eleresztő Adamja viszont egyáltalán nem tűnik vesztes figurának. A technikai teljesítmény lenyűgöző, de ennek a fickónak a szeme sem úgy áll, mint egy lúzernek. Mivel nem észlelhető a színészi erő elegendő visszafogása, a néző kénytelen arra gondolni, ez csak tudatos lehet, s tán várja is Adamot abban a magános hotelszobában valaki.  

Volt egyszer a Bárkában Göttinger Pálnak egy igazán nagyszerű rendezése, Conor McPherson Tengeren című darabjából. Abban volt egy ördögi kártyajáték, mesterien megrendezve. Tán ez volt a csalétek. Ez a darabbeli csúcsjelenet viszont nem igazi kártyázás, mint például Gogol 48 oldalas Kártyások című remekműve, amiből a prágaiak készítettek káprázatos, egész estés előadást valaha. Ez egy túlbonyolított szabályjáték, ami azt is elnehezíti, ami eddig gurult volna. Nem kérdés, hogy ha lenne itt mit megcsinálni, Göttinger azt megcsinálná. Csak hát ez a darab nem igazán vígjáték, mint Molière legjobbjai, hogy vérbően pesszimista, akár tragikus végkifejletig felvihető legyen, nem is fekete komédia, mert ahhoz nem elég szellemes. Az a kegyetlenség pedig, ami Mrozek Tangóját oly nagyszerűvé teszi, nyomokban sem észlelhető, mert a szerző, Sam Holcroft, ez az egyébként rendkívülien szép, ifjú nő, szipogni kezd saját összegyűjtött jelenetei fölött, s már ott tartunk, hogy iránta kezdünk részvétet érezni, ahelyett, hogy magunkat sajnálnánk. Kísérletezni persze muszáj, s lehet a dramaturgiában is „szárnyat igézni” a malacra. Csak nem mindig sikerül. Majd legközelebb. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.