Valerian és az ezer bolygó városa
2017.07.19.

A kedves olvasó először is engedjen meg nekem egy személyes megjegyzést. Luc Besson a példaképem, a bálványom volt. Most már ez nincsen így. VIZKELETI DÁNIEL KRITIKÁJA.

Miért? Luc Besson a 80-as, 90-es években az európai filmművészet egyik legígéretesebben ragyogó csillaga, igazi nagy formátumú tehetség volt. Élethalálharc, Metró, A nagy kékség, Nikita, Leon, a profi – úgy tűnt, nem tud hibázni. Besson valamiért (pénzért) a fejébe vette, hogy neki nagy költségvetésű sience-fiction-t kell készíteni, és elkezdődtek a gondok… A Valerian és az ezer bolygó városa annak a bizonyítéka, hogy ezt az elképzelését azóta sem verte ki a fejéből.

Adott egy lélegzetelállító intergalaktikus város, az Alpha, ami egy folyamatosan növekvő metropolisz 17 millió lakossal – a világegyetem ezernyi különleges faja él itt –, akik egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. A legkülönbözőbb formájú és legkülönfélébb kultúrával rendelkező űrlények és az emberek békében élnek itt. A kormány felel a békés egymás mellett élés megtartásáért. És ott van a kormánynak dolgozó két titkosügynök, Valerian (Dane DeHaan) és Laurelin (Cara Delevingne). Eközben egy távoli bolygó elsőre kezdetlegesnek tűnő, ám igenis fejlett, de nagyon más kultúrával rendelkező, kecses, hosszúlábú, humanoid lényeinek egy ismeretlen támadás miatt menekülnie kell. Valerian valamilyen titokzatos oknál fogva az egyikükkel szoros „idegrendszeri” kapcsolatba kerül. Az Alphát állítólag egy körülírhatatlan, nagy, kívülről érkező veszély fenyegeti. A veszélyforrásra hivatkozva a Parancsnok (Clive Owen) szigorú katonai intézkedéseket vezet be. Ám Valerianék nyomozásba kezdenek, és kiderül, hogy minden másképp van, mint ahogyan azt a hatalom be szeretné állítani. 

Besson már Az ötödik elemmel elkötelezte magát az űropera, a science-fiction egyik legnehezebb és legköltségesebb alműfaja mellett. Pedig az űropera húrjain jól játszani nem könnyű feladat: még a legnagyobb mesterek, mint David Lynch vagy Alejandro Jodorowsky is buktak már bele ilyesmibe. Az ötödik elemre persze csak a Besson-életmű korábbi darabjai felől nézve süthető rá a kudarc szó. Abban még sok mindent sikerült átmentenie látásmódjából, a sajátosan bessoni karakterekből: mint Gary Oldman Zorgja (aki a Leon, a profi antagonistájának jövőbeli mása), Chris Tucker harsány műsorvezető Ruby Rhodja vagy a Maïwenn alakította titokzatos ufó díva. Most is van rikácsoló idegenvezetőnk, megvesztegethető, alkoholista tengeralattjáró-sofőrünk, meg depressziós alakváltó-ufó prostituáltunk (Rihanna), de mindenhatóságától megrészegülve Besson nem fordított olyan aprólékos gondot a szereplők felvezetésére és beexponálására, így a karakterek teljesen érdektelenek. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ugyanúgy, ahogy a Valerian és Laurelin közötti szerelmi kapcsolat kibontása sem túl izgalmas. Valerian vagány űrcowboy, akinek elképesztő mennyiségű skalpot számláló listája van a hódításairól. Laurelin nem akar az ikszedik lenni a sorban, bár Valerian égre-földre esküdözik, hogy most más lesz. És itt Besson szarvashibát vét: azt nem tudjuk meg, hogy a fiú szándékai valóban komolyan vehetők-e, mert nem ismerjük meg eléggé, ám mégis a második közös jelenetükben megkéri a lány kezét. Laurelin természetesen nemet mond, de a következő, fiú után ácsingózó közelijével nekünk elárulja: nagyon is szeretné a dolgot. Ettől kezdve ez a szál teljesen érdektelen: hiszen tudjuk, hogy sikerülni fog meghódítani a lányt, mert láttuk, hogy a lány szeretné, Valerian pedig, akkor is, ha komolyan gondolja a közös jövőt, és akkor is, ha nem, nyomulni fog, mert (és igazából ez az egyetlen dolog, amit megtudunk róla a film során) Valerian bizony a legyet is röptében. 

Felszínes kapcsolatuk végül odáig süllyed, hogy Laurelin ilyeneket mond Valeriannak: „a szeretet mindent legyőz, kormányokat, hatalmat, mindent”. Annak idején még George Lucas is volt annyira belátó, hogy tudta, karakterek közötti kapcsolati ív ábrázolása nem könnyű dolog. Meg is hozta élete legjobb döntését, amikor A Birodalom visszavág rendezését, ahol a szereplők közti viszonyok kibontása kulcsfontosságú, az addig függetlenfilmes Irvin Kershnerre bízta. És éppen a szerelmi szál, Han Solo és Leia kettőse működik abban igazán, nem mellesleg azért, mert fordítva mesélte el a rendező, mint most Besson: pontosan tudjuk, hogy bár Solo játssza a nagy vagányt, mégis halálosan komolyan gondolná a kapcsolatot, míg Leia végig jéghideg és visszautasító, így tűkön ülve várjuk, hogyan alakul az affér. Besson azonban sajnos a Csillagok háborújának nem a legkorábban készült középső trilógiáját tekintette mintának, hanem a később kijött előzmény trilógiát, ahol már Lucas sem tanúsított olyan kifinomult önismeretet, mint annak idején. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Természetesen Luc Bessontól az elmúlt évek esztétikai mélyrepülése után senki sem várta, hogy megközelítse egykori remekművei színvonalát. De akkor is, internetezni csak szokott néha! Nem jutott el hozzá az a Youtube-videó, amely felsorolja a filmtörténet legrosszabb, legidegesítőbb CGI figuráit, és amelyben Jar Jar Binks Baljós árnyakbeli karaktere előkelő helyezést ér el? Ha esetleg igen, akkor miért másolta le a humanoid kacsacsőrűt szinte egy az egyben, és tette bele megháromszorozva filmjébe? Oké, ha nem is netezik, moziba csak szokott járni! Még a Disney is vakvágánynak tartja Lucas előzményfilmjeit, és igyekszik visszatérni az eredeti Star Wars hangvételéhez. Akkor a Nagy kékség rendezője miért nem látja ezt, és miért a Baljós árnyak hangulatát, karaktereit és konkrét jeleneteit nyúlja? (Két példa: tengermélyi jelenetben óriásszörny akarja bekapni a pici tengeralattjáróval utazó hőseinket, a jeditanácshoz hasonlító bolygóközi konföderáció tanácskozása, stb.) 

Még a George Lucas rendezte Star Wars trilógia is szerethetőbb, mert ugyan tekinthető a demokráciából diktatúrába való fordulás örök körforgásának naiv illusztrációjaként, de legalább nem próbál ennyire erőltetetten aktualizálni, a jelen problémáit tolakodó módon a néző szájába rágni: „illegális bevándorlónak nagyon rossz lenni” – mondja a Rihanna által játszott, alakváltó ufó, vagy: „Ők az ellenség! Nem én!” – mutat rá a Clive Owen alakította Parancsnok az ezer városban rejtőzködő, az emberek háborúskodása miatt bolygóját vesztett földönkívüli fajra. Akik egyébként küllemükben, de jellemvonásaikban is kínosan emlékeztetnek az Avatárban szereplő, szintén a természetes élőhelyükkel harmóniában élő, de az ember miatt veszélyeztetett Na'vik-ra. 

Ha Luc Bessonnak csak ennyi jut eszébe a másik kultúrából érkezett, otthon nélkül maradt, hazájukat vesztett szerencsétlenek befogadása kapcsán, akkor ott már igazán nagy a baj.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék: Mozipremierek 2017