Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JÁTÉKPUSKA ÉS GUMICSÓNAK JOHN CAGE-MÓDRA

Rimini Protokoll (Wetzel): Evros Walk Water 1&2 / HAU 2017
2017. júl. 19.
John Cage Walk Water című performance-át menekült fiúk távvezénylésével játszottuk újra mi, nézők. És miközben belehallgattunk az életükbe, történeteikbe, kedvenc zenéikbe, elfelejtettük, hogy mi igazából a passzív publikum vagyunk, és felszabadultan zajongtunk. GÁBOR SÁRA ÍRÁSA.
A berlini a Performing Arts Festival keretében a HAU 2-ben került újra színpadra a Rimini Protokoll Evros Walk Water című 2015-ben bemutatott előadása. Az eltelt két évben az előadás mit sem vesztett frissességéből, hiszen nincsenek előadók a térben, csak a velük készített hangfelvételeket hallgatjuk. És a téma is ugyanolyan aktuális, mivel a menekültkrízist ez idő alatt még nem igazán sikerült megoldani Európában. Azóta nemcsak a görögök erősítették meg egy fallal az Evros folyó mentén keleti határukat, de követték őket a bolgárok, a macedónok, a szlovének, az osztrákok és a magyarok.
Huszonnégyen vagyunk, ennyi ember vehet részt maximum a játékban. A színházterem közepén áll egy ring, azaz egy szalaggal lehatárolt dobogó, amelyen a gumicsónaktól a hangpulton át egy kis piros ferrariig mindenféle csábító játékokat állítottak ki. Mielőtt beengednének a térbe, levetítik nekünk John Cage Walk Water című performance-áról készült 1960-as tévéfelvételt. Cage a legkülönbözőbb háztartási eszközök, folyadékok és egyéb használatitárgyak mozgatásával, öntésével, ütésével ad ki hangokat három percen keresztül. Ezt fogjuk lejátszani hatszor. Ne aggódjunk, fülesen keresztül fognak minket instruálni. Csak az utasításokat kövessük.
Elfoglaltam az utolsóként maradt pozíciót a ringben, a nyolcas számmal ellátott játékpuskához álltam. A fülesben különböző számomra érthetetlen nyelveken üvöltöző, röhögcsélő fiúhangokat hallottam, és néha egy kisgyerek tört angolsággal lefordította a kakofónia bizonyos elemeit. „Mi nem lehetünk veletek. Ezért lesztek ti a zenészek, és mi a karmesterek.” Ők ugyanis egy kísérő nélküli menekült gyerekeknek felállított otthonban élnek Athénban. Legalábbis éltek két éve, amikor ez a hangfelvétel elkészült.
Az előadásban tehát nincsenek előadók vagy expert-ek (szakértők, civilek) – ahogy mondjuk a 2010-ben a Trafóban játszott Radio Muezzin-ben, és a korábbi előadásaikban jellemzően. Itt a nézők maguk az előadók – ahogy majdnem az összes most futó projektjükben. Mi csináltuk az show-t. És mindehhez egészen virtuóz logisztikát dolgozott ki Daniel Wetzel (az előadás rendezője, a háromfős Rimini-agytröszt egyik tagja).
A másfél órás előadás úgy pörgeti a huszonnégy embert a különböző játékok, hangszerek és egyéb tárgyak között, hogy ne ütközzünk, akadjunk, ne feszítse túl a komfortzónát, mégis mindig egyre komplexebb feladatokkal bombázva lekössön és játékban tartson. A különböző stációknál a fülesben a tizenöt Afganisztánból, Pakisztánból, Eritreából vagy Szíriából menekült kamaszfiú közül egy mesél magáról, az útjáról, hobbijairól, kedvenc zenéiről, terveiről. Az anyanyelvükön beszélő fiúkat egy vagy több fiú fordítja tört angolsággal. Nagyon nehéz érteni, mit mondanak. Rájuk vagyunk szorulva, hiszen ők irányítanak minket. Ha nem értjük meg, hova kell következőnek menni, akkor elvesztünk. Nyilván nem esünk ki a ringből és küldenek ki a teremből, de nevetségesekké válunk. És ebből a nyelvi nehézségből táplálkozó kiélezett figyelem egy teljesen más viszonyulás a menekült fiúkhoz, mint a segítő, ételosztó, adományozó szerep a Nyugati Pályaudvarnál vagy a sajnálkozó, felháborodott újságolvasó a tengerbe fulladt áldozatok képeit látva. Kizökkent.
És ezt a helyzetet a legkülönbözőbb perfomatív gesztusokkal erősíti az előadás. Az imént említett játékpuskát a vállamhoz kellett emelnem és céloznom, majd a fiú elmesélte, hogyan kényszerítette az apja arra, hogy fegyvert fogjon és lőjön gyerekkorában. Egy másik alkalommal egy láncon kellett zenélni, miközben elmesélte egy másik fiú, hogy kötötték ki lánccal egy pincében az útja során, majd hogyan szabadult ki onnan és találták meg a mentők. Az elődás egyik tetőpontján pedig nekem és két másik résztvevőnek ki kellett mennünk a tér közepére, a műanyag csónakhoz. És ahogy a fiúhangok kérését követve egymást néztük, elmesélte, hogy búcsúztak el hárman testvérek egymástól, mielőtt ő – aki nekem beszélt – útnak indult Európába. Egyrészt nevetséges, ahogy három jól öltözött, jegyvásárló, felnőtt úgy áll, ahogy valaha állhatott ez a három szíriai gyerek. Másrészt megütköztető és hatásos, hiszen egészen sajátosan kérdez rá az azonosulás fogalmára. Az újrajátszásban (Cage Re-Enactment az előadás alcíme, műfaja) ők voltak a hangok és mi voltunk a testük. Mint később megtudtam, akkor mindenki ugyanazt a történetet hallgatta.
A fenti súlyos és traumatikus emlékek mellett beszéltek az otthonbeli életükről Athénban, mutattak zenéket, elújságolták, hogy tanulnak görögül és milyen jó lesz majd beilleszkedni. És mindeközben játszottunk, ahogy ők játszottak, muzsikáltunk, ahogy ők diktálták.
Fotók: Rimini Protokoll
Fotók: Rimini Protokoll
Hiszen a történetek hallgatása közben hatszor koncerteztünk – John Cage után szabadon. Ilyenkor le kellett félig húznunk fülhallgatót, és a ring négy oldalán lévő monitorokon elindult a stopper. A háromperces játékidő alatt mi zajongtunk. Mellettem megszólalt a santur (iráni hangszer, hasonlít a cimbalomhoz), mögöttem beindult a rádió egy bömbiből, közben koncentráltan öntögette valaki a sört üvegekbe, más papírzacskót gyűrögetett, a következő belenyomott egy művirágot a vízzel teli mentőcsónakba, és akkor megszólalt a bal fülemben a hang, hogy indítsam be a hajszárítót, fújjak a hajlakkal, dobjak bele egy műanyag halacskát a vízbe vagy pörgessem egy mesekönyv lapjait. Ahogy utólag összenéztem nagyjából annyi tárggyal zajongtunk, mint anno Cage, csak a fürdőkád gumicsónak volt, a rádió bömbi és a zongora szinti. 
Olyan örömet jelentett ez a közös játék, hogy mikor elbúcsúztak tőlünk karmestereink azzal a felszólítással, hogy „A koncert véget ért. Most játszatok, ahogy ti akartok.” Akkor egy pillanatnyi zavar után elkezdtünk rendetlenkedni. A huszonnégy felnőtt lövöldözött a puskával, dobálta a labdákat a vízbe, nyomkodta a sípoló műanyag cápát és fújtatott a pumpával. És amíg le nem vezényeltek minket, egészen meglepő eufória uralkodott a ringben. A nézők felszabadult örömjátéka a színpadon.
Wetzel azt nyilatkozza az előadás kapcsán, hogy „Azt a pontot keressük, amikor a néző komolyan véve érzi magát.” A végkicsengésből azt szűrtem le, hogy a nézők olyan komolyan lettek véve, hogy teljesen elkomolytalanodtak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek