Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„EGY KICSIT BESZÉLGETTÜNK, NEM SOKAT”

Kántor Péter: Valahol itt
2017. júl. 16.
Kántor Péter egy szemtelenül együgyű dalocskát választ vezérversnek. Egy madár repül. Ez a címe. HARMATH ARTEMISZ KRITIKÁJA.

A szavaink mint kis színes madárkák” 

(Kántor Péter)

A mélység fölött nem illik lebegni

(Kispál és a Borz)

Közvetlenség, társalgási stílus, áttekinthető gondolatfűzés jellemzi az egész 2012-es verseket tartalmazó nyitóciklus dalait (Ködben). A legutóbbi kötethez képest is (Köztünk maradjon, 2012; Magvető) lefegyverző a vállalt eszköztelenség. De vajon mire mutat? A hétköznapi kis hiúságoknak, a mindennapi életből ismerős banalitásoknak, valamint az ezeket retorikailag eljátszó nyelvi kliséknek nagy és folytonos hagyománya van az elmúlt harminc év költészetében. Mindenekelőtt Tandori Dezsőre gondolhatunk, de Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Kemény István versciklusaira is. Milyen irányba mozdul ez a stilisztikai halmaz és azon kívül vershelyzet-örökség Kántor lírájában? Milyen egyedi szerepet töltenek be a nyelvi panelek a Valahol itt versvilágában? 

A Ködben című nyitóciklusban hétköznapi kifejezések, szókapcsolatok, mondatszerkezetek áradnak különösebb rafinéria nélkül. Volt a „Karácsony, amit nagyon vártam”; „Sétálok veled és sétálsz velem, néha megfogjuk egymás kezét”. Zökkenők és váratlanságok nélkül sorakoznak a hétköznapi szituációk az ismétlésre épülő, kifejezetten slágerszerű (Ha bejön az élet; Ha zongorista) vagy sanzonszerű (Egy hétfő délelőtt Majdanekben) ritmikus dalokban. A rímtechnika egyfelől költészetünk legrégebbi rétegeihez, másfelől a popzene-ipar termékeihez hasonlóan visszafogott, néhol megbotránkoztatóan együgyű. Közelebbről tehát gyakran párrímes, bokorrímes vagy ragrímes és azon belül is elcsépelt, lapos: merre-lenne-szerelme; Budapesten–1949-ben–ketten–kérdezte–szerettem–Majdanekben.

Nem kérdés, hogy az ismerősség és a kézenfekvő választását a szerző költői gesztusnak szánja. Az eljárás tudatosságára utal például Az óváros felé menet című párrímes sorokból álló dal toposzának önrímes sora, az Illés zenekart is megidéző kérdés: „meddig megyek? hová megyek?”, vagy a szerzői programnak is beillő kezdő sorok a Mi fáj? Gyere, mesélj! című szövegből: „Jók voltak azok a régi slágerek!… / Hallgatlak, hallgatom, ahogy sorolod / hogy mi olcsóbb a SPAR-ban, és mi olcsóbb / a most megnyílt Penny Marketben”. A kiemelt részletben a metaforikusan is érthető „olcsóság” tematikán keresztül valósul meg az önreflexió, melyet a szóismétlés, a szószerkezeti párhuzamosság csak fölerősít. Az idézet az egész kötet fókuszában álló mechanikusságra és automatizmusra, az újra-felhasználás társadalmi és művészi attitűdjére is utal: „Ahogy sorolod”; „Ahogy hallgatlak, hallgatom”. Ez itt a szövegkörnyezetben szó szerint a popszövegek sematikus építkezésére vonatkozik, de azon kívül metaforikusan a politikai lózungok fogyasztására is. „És milyen remekül bejött nekik még ez is, / ez az undorító uszítás a menekültek ellen!” – idézem a versből. Az olcsóság választása a vers utolsó harmadában retorikusan is megvalósul, így költői programként is érthető. A beszélő mintegy legyintve az egyedi élményre („Az szép volt! És olyan váratlan, ugye? Tegnap arra gondoltam, á, nem fontos”) válaszképpen egy sokszor hallott, kiüresedett nyelvi panelt húz elő: „Te vagy a fény az éjszakában!”

Az apróságok kicsiny boltjában ugyan kaphatók nagy egzisztenciális kérdések is (társadalmi) önvizsgáló jelleggel akár az idézett szövegből: „Hogy jutottam idáig el?/ És hogy jutok innen tovább?”, Vajon elég elszántak-e mindahhoz, ami jön még?”, vagy olyan önkritikus megállapítások, mint: „Valaha többet képzeltünk magunkról!”; „Itt nem várhatsz, nem is vársz már csodát”. Ám ezek a bölcseleti irányba mutató megjegyzések nem tágulnak tovább önmaguknál, sőt kipukkadva visszahanyatlanak a kontextus masszájába.

Jól látszik ez a második, Miközben baktat át a Kossuth téren ciklusban, mert itt az előző idézethez hasonló szociális, polgári (a szó görög eredeti értelmében) világszemléletű reflexiók, politikai utalások lépnek a szövegtérbe. Ám úgy tűnik, az emblematikus terek, a Kossuth téri történelmi kontextus, vagyis az egyes ember sorsánál távolabbra mutató országos kérdések sem arra valók, hogy újabb, társadalometikai vagy lételméleti dimenziókat nyissanak meg. Elképzelhető viszont egy olyan olvasat, amely ezt az ismétlésbe fulladt apátiát tiltakozásként érti.

A kötetcímben is vállalt ismerősség ugyanakkor határozatlanság folyamatosan visszaköszön az írásokban. Erre példa a köd-motívum vagy a közbeszédből ismerősen csengő topikok, melyeket a beszélő feldob, és azonnal el is ejt. Ezek közül a költő-mesterség egzisztenciája kerül többször és hosszabban a fókuszba, például a kötetzáró A pályáról című 37 versszakos nagyversben. Ezúttal is egy reflektált közhely lesz a tanulság: „egy régi nóta, / hogy legszebb alkotás a séta”.

A szöveghagyományoknak az a reflektált újrahasznosítása, amely Kántor könyvét jellemzi, legutóbb a posztmodernből rugaszkodott el. Különösen a dal műfajában jeleskedő pályatársaknak tartozik a kedvelt megoldásai közé. Kántor poétikája Kemény Istvánéval állítható párhuzamba a dalműfaj ismétléses, gyakran refrénes vagy keretes szerkezete, valamint az ártatlanság/tudatlanság szentimentális, illetve derűs-ironikus hangneme alapján. Szintén közös pont az ezt felerősítő egyszerű és kézenfekvő rímelés. Azonban a Valahol itt-ben – jóllehet, szándékosan – nem történnek a Kemény-líra langyos-dallamos folyását megtörő csodák a versbeli történés szintjén. Ugyancsak ritkák a szürreális képek. Pedig igen jól áll a szerzőnek, amikor olyan stílustöréssel zökkent ki a nosztalgikus révedezésből, mint: „Aztán becsapnám az ablakot, durr, és csönd lenne.” (Reszket az ablak)„Vagy az a mustárkoszorú talán a haja lenne?” (Köd a Gohliser strassén). Kiemelkednek a szintén főbekólintó, frappánsan összegzett helyzet-tragikumok, önrefexiók és szituációelemzések is: „csaltunk, mint két jó ügynök, aki úgy tesz, / mintha volna valami remek áruja a másiknak, / pedig nem volt semmilyen remek árunk, / a mosolyunkon kívül. Ezért is mosolyogtunk.” (A sarki bolt előtt). Érthetetlen, miért kell a feszültséget fölöslegességével és banalitásával kioltó következő két sor: „Aztán eltelt egy ősz, egy tél, egy nyár és / megint egy ősz”. 

A dal műfaján belül másféle szerepet is juthat a slágerszöveg-szerű elemeknek és a konkrét idézeteknek. A nyelvi panelek Parti Nagy Lajos-féle újrahasznosításában például (A löncsölő kislány; Jaj, cica, stb.) az idézetek, nyelvi sablonok rontott nyelvtani abroncsot kapnak. Nyelvi-grammatikai mutánsokat pedig leghálásabb a legbántóbb közhelyeken élősödve, például táncdalszövegek refrénjein kitenyészteni. Kántor viszont úgy idéz metaforikus dalszöveg-töredékeket, hogy azok a költészet és a mindenkori szövegbefogadás párhuzamaiként szolgálnak. Nem nyernek sem új formát, sem meglepően távoli jelentésrétegeket az addigiakhoz képest. Éppen ezért változatlanul hiányérzetem van, amikor a simaságban kiszögellésre vágyom, azaz olyan nyelvi jelölőkre, amelyek kimozdítanák a befogadás értelemkölcsönző mechanizmusait.

Az a tartós benyomásom alakult ki, hogy a szerző ezúttal nem birkózott meg a saját kultúrtörténeti anyagával, elszórt történelmi és költészettörténeti utalásaival, és ez igaz a Boldog ember-ciklus szép ekfráziszaira is. Nem kérdezett tovább sem jelentéstanilag, sem esztétikailag a társalgási nyelvben, a pultnál, a svédasztalnál, a színházi büfében rendszerint föltehető és gyakran föl is tett számvető kérdéseknél. „Mit is akartam mondani?”(Ködben) „Miről is van szó?” (Bulvár) „És miféle leckét tanul?”;„Ilyen boldog voltam-e valaha?”. A szerző persze a beszélőn keresztül reflektál a jelenségre. A Bulvár zárlatban például kikacsint az én a maga fölvázolta közhely-világból, mikor egy metafora szó szerinti jelentése helyzetkomikumot hoz.

Azok a versek megnyerőek (és ezekből több volt a korábbi verseskönyvben), amelyekben az értelmiségi közhelyeknek, mint például „A költészet hatalma megkérdőjelezhetetlen”, van a pontszerű stilisztikai kibillenésnél hatásosabb ellensúlya. Vagyis van olyan kitekintés, zökkenés, mint az idézett versben (Emléksorok egy szerelmes pékről) a helyzetkomikumot parádésan felerősítő látószögkeverés. Vagy a szintén remek Reszket az ablak-ban a gyakori hangnemváltás. Ebből a szempontból viszont mit kezdjünk a teljesen egynemű Táncoló kislánnyal vagy a vezérversben repülő madárkákkal?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek