A majmok bolygója: Háború
2017.07.12.

Végéhez ért most a majomapokalipszis. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Minden kor olyan Majmok bolygója-filmet kap, amilyet érdemel. Na jó, Tim Burtonét nem érdemelte meg senki, de attól még kár lenne tagadni: egy Majmok bolygója akkor jó, ha rezonál a korával. Az eredeti, a Heston-féle 68-as például a polgárjogi mozgalmak Amerikájával. Mert hiába sóhajtott az eltévedt űrhajós lépten-nyomon valami cinikusat az emberiség önpusztító természetéről, az igazi horror mégsem az volt, hogy azok az őrült Dr. Strangelove-ok felrobbantották a bolygót, hanem hogy fordult a kocka, és a fehér férfiú megtapasztalta, milyen alávetett fajként élni a Földön. Aki rémeket akart látni, az A majmok bolygójában megtehette: ott volt benne minden, amit a felszabadult szolgák revansától félő Amerika rossz lelkiismeretéről egy tömegfilmben elmondani érdemes.

Szorongásaink a megmásíthatatlan ideológiák alapján vívott háborúkról éppenséggel az új Majmok bolygójában is ott lapulnak, de ez a trilógia – a Lázadás, a Forradalom, és most a Háború –, ami az intelligens majmok megszületésének, majd elszakadásának és végül hatalomátvételének történetét gondolta újra, nem ezért fészkelte be magát a hollywoodi film élbolyába. Korunk helyett inkább korunk popkultúrája reagált okosan, mikor felismerte, hogy a mai tömegfilmből hiányoznak az új, nagyhatású mítoszok, amilyen annak idején a Star Wars, az Alien, vagy az E.T. volt. Hollywood manapság ugyanazt böfögi fel újra meg újra, mi pedig csupán a gyerekkorunk történeteit ismételjük át. Csak a szuperhősök az újak, de az ő kezüket kötik a műfaji szabályok, és az is, hogy a mitológiaépítés helyett inkább a politika felé fordultak.

Ezzel szemben a Majmok bolygója-filmek visszaadták a blockbustereknek a mitikus történetmesélés erejét. A trilógia az amerikai nemzetalapítás alternatív történetét meséli el, bibliai köntösben. A Lázadás, amiben tudósok félresikerült kísérleteiből megszületnek a szuperintelligens majmok, hogy aztán a fogságból kiszabadulva elmeneküljenek San Franciscóból, afféle teremtéstörténet – és Cézár számára, aki egy gondoskodó embercsaládban nevelkedett, kiűzetés a Paradicsomból. A Forradalom, amiben az erdőben megbúvó majomhad és a városban elbarikádozott embercsapat tragikus összetűzésbe keveredik, Káin és Ábel-történet, csak testvérek helyett barátok ölik egymást. Koba, a majomkísérletekben megkeseredett mizantróp megszegi Cézár egyparancsolatát („Majom nem öl majmot!”), és így végül Cézárt is arra kényszeríti, hogy gyilkossá váljon – a majmok vezetőjévé váló Cézárnak le kell számolni rossz énjével, Kobával, hogy visszavívja népe tiszteletét. A Háború ezek után az exodust meséli el, amint a vezérből Mózessé nemesedő Cézár egy újabb fogságból egy újabb honba próbálja átvezetni a népét.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Hogy mindebből nem giccs, hanem feszesen vezetett, zsigeri hatású tömegszórakoztatás vált, az annak köszönhető, hogy Rupert Wyatt (Lázadás) és Matt Reeves (Forradalom, Háború) azzal az evidenciával állt neki a rendezésnek, hogy a film vizuális művészet, és az amerikai tömegfilmtől szokatlan, de a történetből logikusan következő módon szinte némán mesélte el a történetet. Azért is nem volt bántó, hogy a Majmok bolygója papírvékony történeteket ragoz, mert nem rágtak a szánkba semmit, nem moralizáltak, nem szavaltak az istent játszó emberiségről. Archetipikus mesék voltak – a Lázadás frankensteini teremtéstörténet, a Forradalom shakespeare-i királydráma –, amiket archetipikus képekkel, archetipikus helyszíneken – CGI-városok helyett az erdő mélyén – mondtak el. Főként Reeves a Forradalmat, amit aprólékosan kibontott tűzszimbolikára fűzött fel: a majmok otthonát fáklyák őrizték (és azok gyújtották fel), az emberek az elapadt áramszolgáltatás miatt merészkedtek át a majmok területére, az összetűzés kimenetele az ellopott fegyvereken (a tűzerőn) dőlt el.

Reeves a Háborúban járatja csúcsra ambícióját. Ha lehet, technikailag még tökéletesebb filmet forgatott, és úgy tudta átfogni a majomgenezis epikus ívét, hogy mindvégig intim közelségben tartotta szereplőit. A nyitó csatajelenet például bravúros: a lesben közlekedő, sisakjukra majomgyűlölő szövegeket festő katonákkal lapulunk a fűben, a dombtetőn lovasmajmok őrködnek, és mikor kitör a harc, mindkét fél szemszögéből átéljük az áldozatot; a vért, a káoszt, a halált.

Ezért is elszomorító, hogy a későbbiekben felbillen a mérleg, és a Forradalomban még olyan jól működő osztott figyelem (egy jelenet a majmoknak, egy az embereknek) itt már csak Cézárékat illeti meg. Az Ezredes, az őrült, de vaslogikájú ősellenség is megkapja a nagymonológját, de ez kevés ahhoz, hogy az emberek arctalan masszájából jellemeket formáljanak. A Forradalomban még épp ez a „velük is vagyunk, veletek is vagyunk” dramaturgia teljesítette ki a tragédiát, és az érzést, hogy ez nem történhetett volna másképp. A Háborút inkább a – rossz értelemben vett – hollywoodias megoldások jellemzik, az első körös, ötlettelen forgatókönyvírói húzások teszik tönkre.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Pedig sokáig izgalommal színezi a filmet, hogy Matt Reeves és írótársa, Mark Bomback valami mást akar csinálni, mint a mai blockbusterek. Mernek lassan haladni, időzni a részleteken, a tájon, a rémálmokon. A felépítésen is variálnak (a fináléra várt fordulat valójában a konfliktust rakja föl), a zsánerekkel is ügyesen játszanak, és lenyűgöző természetességgel váltanak háborús filmből westernbe, majd onnan börtön- és szökésfilmbe. És közben arra is van gondjuk, hogy ezt is az egyik őselem – a víz – szimbolikájára húzzák fel: a majmok egy vízesés mögött bujkálnak, de amikor elhagyják hazájukat, a víz megfagy körülöttük a Sierra-hegység havas tájain, az emberek közelében pedig szomjúság gyötri őket.

De hiába dolgozzák ki a metaforikus mélyrétegeket, ha közben alapvető dramaturgiai hibákat vétenek. Olyan csavarokhoz folyamodnak, ami csupán B-kategóriás akciófilmekben megengedett – és ott is csak iróniával. Csak ott lehet egy kis szertár likvidálásával felrobbantani egy komplett tábort, ott lehet ostoba őrökre bízni egy egész sereget, és csak ott elképzelhető, hogy emberek – vagy majmok, de mindegy is – észrevétlenül ki-be járkáljanak egy hadierődítményben. És különben is: miért építenek egy-kétméteres falat kövekből ott, ahol légi támadásra számítanak?

Úgy látszik, Reevesék jobban tudnak a határidő szorításában dolgozni: míg a Forradalmat előre kitűzött bemutatódátumra kellett leszállítaniuk, a Háborúra annyi időt kaptak, amennyit kértek (el is csúsztatták a tavalyi premiert), és arra használták az időt, hogy klasszikusokat nézzenek: David Leant (Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence), Clint Eastwoodot (A törvényenkívüli Josey Wales), Francis Ford Coppolát (Apokalipszis most). Le sem tagadhatnák, honnan loptak, mert a párhuzamok agyonnyomják a filmjüket. A háborúba beleőrült ezredest az Apokalipszis most-ból importálták, de itt nem működik ez az ellentmondásos figura, aki az egyik percben még vasszigorral vázolja a túlélési tervét, máskor pedig a saját koncepciója ellenében cselekszik. Rögeszméje nem olyan megalapozott, mint Kurtzé, ahogy Cézár vívódása sem olyan drámai, mint a Forradalomban: hiába a rémálmok, és a kisarjadó bosszúvágy, az ölni/nem ölni dilemmájához a Háború már nem tud mit hozzátenni az előzmények ismeretében.

Azt persze mondani sem kell, hogy a motion capture-rel életre keltett majmok és a CGI-technológia most is tökéletes, Andy Serkisnek már jócskán kijárna az Oscar, hiszen nemcsak a vívódó vezért, de a karizmatikus legendát is el tudja játszani egy-egy kézmozdulattal, fejbiccentéssel, vagy szemvillanással. De ez sem tudja feledtetni, hogy a trilógiazáró epizód mögül hiányzik a jól felépített, következetes történet, így aztán nem csoda, ha ráérőssége lomhaságnak, allúziói lopásnak, epikája hatásvadászatnak tűnik. A Háború egy látványosan ambiciózus, a blockbuster-szezonba friss hangvételt hozó, de végső soron mégiscsak buta film, ami a magasra helyezett léc miatt keserű csalódás marad. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2017