Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ VAGY, AMIBEN HISZEL

Amerikai istenek 1. évad
2017. júl. 10.
Vannak sorozatok, amelyeket a hibáik ellenére is lehet szeretni. Az Amerikai isteneket épp a hibáiért lehet. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Ha nem létezne Isten, fel kellene találni”, mondta Voltaire – Neil Gaiman pedig regényt írt belőle. Egy szellemes és szerteágazó regényt, amiben az emberek hozzák létre az isteneket, akikre szükségük van, és ölik meg őket azzal, ha elfeledkeznek róluk. A régiek ma már a társadalom repedéseiben élnek, benzinkúton, prostituáltként, szélhámosként dolgoznak, a tisztességesebb, mint Anubisz, temetkezési vállalatot üzemeltet, az arab dzsinn taxisként éjszakázik. Helyükre újak léptek: a média, a technológia, a popkultúra istenei. Velük kezdeményez háborút a rejtélyes Szerda úr, aki felfogadja maga mellé testőrnek a börtönből frissen szabadult Árnyékot, hogy keresztülutazzák Amerikát, és harcba hívják az amerikai isteneket. Azokat, akik a bevándorlókkal együtt emigráltak az újvilágba, de akikről szép lassan elfeledkeztek az írek, a svédek, a szlávok, a ghánaiak, az egyiptomiak, és mindazok, akik asszimilálódtak az évek során, és hagyták, hogy az olvasztótégely lekaparja róluk a szülőföld kultúráját.
 
Ian McShane és Ricky Whittle
Ian McShane és Ricky Whittle

Ebből az egyszerű, de okos ötletből forgatott bonyolult, de fantáziadús sorozatot Bryan Fuller és Michael Green, akik eleinte úgy tűnt, mintha a szöveghűség fogalmát akarnák újradefiniálni, hiszen minden egyes mondatot, leírást és jelenetet filmre vittek, de aztán ráéreztek arra, hogy a tévében másképp kell elmesélni ugyanazt a történetet, és elkezdték szorosabbra csomózni a széttartó szálakat. Akkor talált rá a ritmusára a sorozat, amikor félúton elszakadt a könyvtől, és az évad végére már szinte minden stimmelt: a hangnem, a tempó, és a humor, csak a dramaturgia csavarjai nyikorogtak.

 
Fullerék tíz részt terveztek, a regény első nagy fordulatánál vágták volna el az évadot, de nem feszült ki szépen a történet íve, így két epizódot szétvagdostak és feltöltötték velük a másik nyolcat, hogy jobban gördüljön a sztori – amit így is rengetegen kritizáltak azért, mert bosszantóan lassú, mert öncélúan időzik képeken, és annyira sokáig nem fedi fel a lapjait, hogy inkább homályos lesz már, mintsem rejtélyes.
 
Kétszer néztem végig a sorozatot, és valóban, néha idegesítően lomha, és nem hajlandó kézen fogva vezetni a nézőjét. A regény elolvasása vagy Tolkien-szintű mitológiaismeret nélkül nehéz eligazodni a történetben, mert bár a jelek és az utalások ott vannak, de nem mondanak ki mindent félreérthetetlenül, és nem tartják magukat a hollywoodi alapszabályhoz, miszerint a fontos információkat háromszor kell elismételni. De ettől még nem válik parasztvakítássá a sorozat, csak egyszerűen másra, hol pszichedelikus elszállásra, hol gondolkodásra invitálja a nézőt, és nem azt célozza meg, hogy állandó izgalomban tartsa.
 
Yetide Badaki
Yetide Badaki

Bryan Fullernek megvan a maga erősen stilizált látásmódja, szereti a groteszk szuperközeliket, az esztétizáló lassításokat. Az erőszak pedig egyszerre abszurd és költői nála, de itt szükség is volt az ő víziójára ahhoz, hogy egy olyan világot fessen fel, amiben megláthatjuk a hétköznapokban az istenit. A kamera azért emelkedik az égbe, bújik be cigi automaták belsejébe, és mutatja a szeretkező párt már-már anatómiai ábrán, ahogy a dzsinn tüze átáramlik a szeretőjébe, hogy belessünk a felszín mögé, oda, ahol a velünk élő istenek közlekednek. Fuller és King a legjobb pillanataikban szavak nélkül, pusztán képekkel meséli a történetet, például Bilquisét, a szexualitás istennőjéét, aki ma már online randikon szed fel embereket, hogy hódoljanak neki szex közben, majd miután felszippantotta őket a vaginájába, az örök orgazmus állapotában lebeghetnek a csillagközi túlvilágon.

 
A mozinézők megszokták, hogy más típusú filmek másfajta befogadói hozzáállást kívánnak, de a tévésorozatokban még mindig a történet a legfontosabb – épp ez hozta el az aranykorukat, hogy a játékfilmeknél összetettebb és merészebb sztorikat tudtak feldolgozni, és épp ezzel megy szembe Fuller, Green és Gaiman, amikor azt mondják, a lényeg a részletekben rejlik, és a stílus, a hangulat, a látvány fontosabb a fordulatoknál.
 
Neonfényes lázálomként az Amerikai istenek fantasztikus, megkockáztatom, úttörő munka. Az erőszak groteszk képregényként, az új istenek virtuális valósága széteső hallucinációként tárul elénk. Könyvolvasóként rizikós üzlet befizetni egy adaptációra, hiszen azzal vállaljuk, hogy az általunk elképzelt világot végérvényesen felülírja az alkotóé. Fullerrel viszont jól járunk, mert az ő képzelete sokkal tobzódóbb és szürreálisabb annál, mint az átlagolvasóé, és ezzel sokat hozzátesz a mítoszokat a mindennapjainkba szövő Gaiman regényéhez.
 
Bruce Langley (A képek forrása: MAFAB.hu)
Bruce Langley (A képek forrása: MAFAB.hu)

A hibáit ennek ellenére nem tudja teljes mértékben elkendőzni – bár azért megpróbálja. A showrunnerek – Gaimannal egyeztetve – továbbgondolták az Amerikai istenek világát, összesodorták az össze nem tartozó szálakat, megvastagítottak karaktereket, például Laurát, Árnyék halott feleségét (Emily Browning a sorozat legszórakoztatóbb színfoltja), aki egy leprikón szerencseérméjének köszönhetően kimászik a sírjából, és férje nyomába ered. Ez az apatikus halott lány, akinek a regényben mindössze néhány jelenése van, a sorozat legizgalmasabb alakjává növi ki magát. Komplex, ellentmondásos karakterré, aki akaratos zombiként trappol végig a világon, hogy visszaszerezze férje szerelmét, akit igazán sose szeretett – nem kevés fekete humort csempészve közben a sorozatba. A szintén nárcisztikus leprikónnal, Bolond Sweeney-vel szórakoztató kettőst alkotnak, akiknek abszurd drámája olyan mély azonosulást képes kiváltani, amit a sorozat többi szereplője nem.

 
Az Amerikai isteneket ugyanis inkább csodálni lehet, mint szívből szeretni. Az első évadnak nincs olyan érzelmi csomópontja, amihez odakötözhetné magát a néző, hogy vigye magával. Leginkább azért, mert a főszereplővel, Árnyékkal nem tudtak mit kezdeni, a szerepe kimerül annyiban, hogy folyvást megkérdőjelezi, mi zajlik körülötte, és nyolc epizódon keresztül értetlenkedve faggatja munkaadóját – miközben a néző már rég elfogadta a játékszabályokat, és azt, hogy itt az istenek háborújába csöppentünk.
 
Azt viszont nehéz elfogadni, hogy a könyv után a sorozat sem árnyalta az új isteneket, és így a Média és a Technológia – en bloc és nagybetű – unalmas gonoszszerepbe kényszerülnek. 2017-ben közhelyes pusztán manipulatívnak mutatni a médiát, aki csak azért bújik amúgy érték- és időálló popikonok bőrébe (David Bowie, Marilyn Monroe), hogy megfélemlítse vagy elcsábítsa a beszélgetőpartnerét. Egy sorozattól, amelyet a tévé képernyőjén követünk, egyenesen öngól ez. De a Technikus Srác sem jár jobban, hiába kapott egy upgrade-et a regény pattanásos, Mátrix-rajongó nördjéhez képest, és lett belőle egy lenyalt hajú, Szilikon-völgyi techguru, ha így is csupán elkényeztetett infantilis maradt. Tényleg ennyi lenne az internet: egy szabályozhatatlan, rosszakaratú és éretlen kölyök?
 
A régi isteneknek, legyenek bár szintén egomán szélhámosok, megadatik, hogy tragikus hőssé váljanak, egy letűnt kor mementóivá, akik – ahogy Árnyék mondja a regényben – legalább nem beszélnek közhelyekben… De a sorozat nem tud továbblépni a „régen minden jobb volt” nosztalgiáján, és arra a leegyszerűsítő következtetésre jut, hogy míg a régi istenek értelmet adtak az életünknek, addig az újak a szabadidőnket rabolják el, és csak késleltetik az egzisztenciális válságot, amivel a tévé előtt ülve nem akarunk szembesülni.
 
Az istenek háborúja egyelőre tehát nem tartogatott sok izgalmat, de az Amerikai istenekben egyébként is a kerülőutak az érdekesek, a szabálytalanságok, amik máshol megengedhetetlen hibának minősülnének. Mint például az „Akik Amerikába jöttek” szegmensek, melyek rövid novellákként tagolják a könyvet és vázolják az istenek eredettörténetét, és amelyeket Fullerék egy az egyben átemeltek a sorozatba. Az Amerikai isteneket az a leltár tette igazán gazdaggá, amelyben összegyűjtötte az államok vallási kultúráját formáló isteneket, és rajtuk keresztül életre keltette a különböző népek bevándorlási tapasztalatát az eltévedt vikingektől az elhurcolt rabszolgákon át az angol igazságszolgáltatás elől menekülő tolvajokig, a széria pedig remek rövidfilmekben örökítíte meg ezt a gazdagságot.
 
Mert ha a régi istenek mitológiáját értelmezték újjá, akkor sziporkáztak: ötletesen változtatták meg a Tinderen vadászó szexistennő szerepét a háborúban, és a regény filozófiájához hűen emelték be az első kiadásból még hiányzó Jézust a történetbe, aki többféle alakban létezik: van fehér jezsuita, fekete afrikai, és mexikói bevándorló Jézus is, akit lelőnek a határon a fegyverfanatikus patrióták. A régi és új istenek határmezsgyéjén élő isten ő, aki keveset érzékel a külvilágból – a háborúból –, mert azzal fizet a népszerűségért, hogy a mártírság és az újjászületés örök körforgásában robotol a híveiért.
 
Az ellenszenves isteneket, például a fegyverpárti, vakbuzgó kisvárosi Amerikát képviselő Vulkánt bántóan bután, a tragikusokat viszont nagyon is ötletesen mutatja be a sorozat, így talán nem véletlen, hogy Fullerék nem akarták kivonni magukat az amerikai politikai színtérről, ahol a Trump-éra legfontosabb ellenzéki sorozataként ünneplik A szolgálólány meséje mellett. Pedig rosszul áll neki, ha prédikálni kezd, mert nem megérteni, csak lejáratni akarja a negatív szereplőket, és olyankor kiveszik belőle az a humanizmus, ami egyébként ott bujkál a legjobb jeleneteiben, a dzsinn és az arab üzletember erotikus egymásra találásában, vagy a cinikus halott feleség és a szerencsétlen leprikón bűntudattól hajtott utazásában. Az a kitaszítottakat és megbélyegzetteket felkaroló humanizmus, amiért végső soron nézni érdemes ezt a felemás és fésületlen, de legtöbb húzásával mégis lenyűgöző sorozatot.
 
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek