Puccini: Tosca / Szegedi Szabadtéri Játékok
2017.07.09.

Mitől Tosca a Tosca? Mi teszi Puccini operáját a zeneirodalomban páratlanná? És mi teszi a címszerepet egyedivé? Mi avatja olyan vonzóvá? Miért delejezi mágnesként a darabban a férfiakat és miért vonzza ugyanilyen erővel az énekesnőket? MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA.

Alighanem az, hogy nincs még egy szerep, amelyik ilyen gazdagon, sokrétűen beszélne a nőiség és a művészet mibenlétéről.

Rost Andrea
Rost Andrea

Rost Andreát sokan óvták ettől a szereptől, fölényes lefitymálással kommentálták előre, hogy a világ nagy operaszínpadainak egykori elsőrangú Susannája, Zerlinája, Adinája, pályájának második szakaszában arra tör, hogy leszúrja Scarpiát. Hogy egyszerűen nem neki való. Nos, Rost 2017-ben a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán nagyszerű Tosca volt. Megrendítően mutatta meg a női lét nagy örömeit, szörnyű fájdalmait, iszonyú kétségeit. Szopránja egyszer kislányosan könnyed és naiv volt, máskor nagy szenvedéllyel zendült meg, megint máskor ízléssel volt naturalisztikus. Ezerféle árnyalatban szólalt meg, de mindvégig egy igazi nőt hallottunk. Ugyan mi értelme még sötétebb színt és még nagyobb hangerőt reklamálni, amikor egy énekesnő teljes bonyolultságában mutatja meg és énekli el nekünk Tosca problémáit? A második felvonás minden magas C-jének más jelentést ad: egyiket lágyan, a másikat sikoltásszerűen, a harmadikat hosszan tartva énekli, mindegyiknek megvan a pontos értelme. Pedig ebben az előadásban elvették tőle élete egyik értelmét: az Istent. Még egy aprócska keresztet se hagytak neki. Helyette türkizkék ruhájára ízléstelen, nagy vörös virágot varrtak.

Bocsárdi László nem értette meg Tosca mély hitének alapvető jelentőségét. Egy divatvallásos színésznő soha nem lenne képes legyűrni a férfit, akitől egész Róma retteg. A rendező irtózik attól, hogy megjelenítse Pucciniék fantasztikus szcenikai leleményeit. Az első felvonást a szerző gazdag templombelsőbe álmodta. Ennek megfelelően a muzsika is csillogó, a zenekari színek káprázatosak. Sok száz meghallgatott előadás után például most fedeztem föl megrökönyödve, ahogy Pál Tamás pálcája nyomán a nyitójelenetben fokozatosan följön a nap és kivilágosodik a reggel. Bocsárdi és díszlettervezője, Bartha József fekete-fehér falaival azonban már itt az utolsó felvonás kör alakú börtönbástyájára kacsint. „Itt az oszlop és a medence” - énekli Angelotti, de se oszlop, se szenteltvíztartó. Nincs Madonna-szobor sem, amelynek lábához szöveg szerint a kulcs van rejtve. Még nagyobb baj, hogy így nincs, akinek Tosca a virágot hozza. A csokrot a padlóra kénytelen letenni. Azt már nem is perelem, hogy a Szűzanya méltóságteljes szobrának ellenpontot kellene adnia Mária Magdolnához, akit Cavaradossi izgalmas szépségnek fest meg Andy Warhol stílusában. De a fő veszteség, hogy az egész eseménysor egy szentélyben zajlik, ami különleges feszültséget kölcsönöz szerelemnek, gyerekhancúrozásnak, nyomozásnak egyaránt. Puccini rendkívül valóságos szerző, hogy ne mondjam: földhözragadt. Persze egy rendező dönthet úgy, hogy nem követi az utasításait. De akkor létre kell hoznia egy világot helyette. Sajnos a Sekrestyést is kiugrasztották reverendájából. Jellegtelen nyakkendős pasas lett belőle, pedig ez a komikus, gyarlóan emberi alak nagyon kellene a felvonás egyensúlyához.

Kálmándy Mihály
Kálmándy Mihály

Az I. felvonás legimpozánsabb építészeti konstrukciója Kálmándy Mihály baritonja. Pedig az ő behozatala sem sikerült félelmetesre. Scarpia bejövetele az operairodalomban csak Otelló belépőjéhez fogható. Szét kell robbannia a színpadnak! Most a rendezői balról sunnyog be pár főtörzs kíséretében. Kálmándy lenyűgöző hangereje menti némileg a szituációt. A második estén késve kapcsolták be mikroportját, de az "Un tal baccano in chiesa" erősítés nélkül is remekül hallatszott a nézőtér tetején is. Kifejezően frazíroz, szimpla mezzofortéban is óriási erőt érzünk ki belőle, amelyet aztán időnként meg is zendít. Hangszínpalettája nem széles, inkább a dinamikai skálán játszik. Gúny, játékosság, fondorlat alig van benne, de erejét mindig érezzük. Undort és félelmet viszont nem érzünk vele kapcsolatban.

Alighanem László Boldizsár hiányolta a legkevésbé a kápolnát. Jelmezében is láthatólag jól érzi magát, pedig egy gazdag lovagot indokolatlan hajléktalannak öltöztetni. (Miképp az is lehetetlen, hogy a híres énekesnő ugyanabban a ruhában lépjen föl az esti ünnepi koncerten, amelyben reggel a szerelmesét látogatta meg. E helyről is üzenjük ezt Kiss Zsuzsanna jelmeztervezőnek.) Amilyen értetlenséget mutat a rendező a miliő kialakításának fontosságában, olyan jelentős eredményeket ér el a színészi játékban. Tosca és Cavaradossi rapszodikus szerelme, a Scarpia irányában tanúsított határozott elutasítás sokszínűen, hitelesen, operai sablonoktól mentesen jelenik meg a mozdulatokban és gesztusokban. Telibe találnak a hangsúlyos pontokon oldalra kivetített közeli kameraképek, többet is el tudnék képzelni belőlük. László fölényesen birtokolja a szólamot mind technikailag, mind érzelmileg. Napsugaras tenorja magától értődően sugározza a szabadságszerető művész vonzó egyéniségét. Az első két felvonásban vagány b-kel és h-kal nyűgöz le. Aztán az Angyalvárban szívszorító Levéláriával lep meg, kifejező pianókkal és diminuendókkal festi egy büszke lélek összeomlását.

László Boldizsár (Dusha Béla fotói, forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok)
László Boldizsár (Dusha Béla fotói, forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok)

A Pásztorfiú ezúttal az egyik ministráns volt, az első felvonásban is megjelent. Hrabovszky Bercel tisztán dalolt bele a római hajnalba, arcán igazi elkötelezettség ragyogott. Előtte jobbról, balról, sőt a hátunk mögül csendültek meg a különböző magasságú és színű hangok, sőt pár pillanatig úgy véltük, a háttérben hagyott Dóm nagyharangja szólalt meg. Kardos Gábornak és Pál Tamásnak köszönhetjük a varázslatot.

Pál könnyed mozdulatokkal varázsolta elénk a legdrámaibb és a legbensőségesebb pillanatokat egyaránt. A Szegedi Szimfonikusok odaadóan követték a keze nyomát, a zenekari anyag tiszta drámaisággal szólalt meg. A dirigens, aki hamarosan 80. születésnapját ünnepli, ugyanakkor készségesen kíséri le kitűnő énekeseit, Tosca és Cavaradossi áriái után megáll, hogy learathassák a megérdemelt sikert. Mert tudja: ez a siker közös.

A Szegedi Szabadtéri Játékok hitt Rost Andreában, s az eredmény egy zeneileg elsőrangú Tosca-produkció lett, amely magabiztosan gyűrte le a színpadi megvalósítás gyarlóságait. Persze ehhez az kellett, hogy Rost higgyen önmagában s szólamába beleénekelje azt az erős hitet, amit a rendező nem talált olyan fontosnak. Pedig Tosca ettől igazán Tosca. „Scarpia avanti a Dio! – Scarpia álljunk az Isten elé!” – ezekkel a szavakkal ugrik le az Angyalvárról. Utoljára nem a szerelmét említi, hanem azt a gyűlölt férfit, aki tönkretette az életét. Szörnyű, hogy a sors mégis elválaszthatatlanul kapcsolta össze vele!

Szerző: Márok Tamás
Helyszín:  Dóm tér, Szeged
Időpont:  2017. július 1.