The Gershwins®' Porgy és Bess® / Budapesti Nyári Fesztivál
2017.07.03.

A Porgy és Bess énekesi gárdáját hallgatva eszembe jut, hogy miért csak két-háromévente egyszer, akkor is vendégelőadókkal találkozhatunk ezzel az operával itthon: a szerzők, a Gershwin testvérek szándéka az volt, hogy minden esetben afroamerikai művészek énekeljék a Porgy szerepeit. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Persze sokan szót emeltek e kikötés ellen, elsőként Al Jolson ágált, aki az első hangosfilm, A dzsesszénekes főszereplője volt, a Gershwin-musicalek sztárja, de így is hiába kérte a zeneszerzőtől a főszerepet. A budapesti Opera igazgatója, Ókovács Szilveszter ígért nekünk egy Porgyt a következő évadok valamelyikére, pedig a szigorú feltétel miatt az opera még az Egyesült Államokban sem túl sűrűn játszott. Persze fel lehet tenni a kérdést: ha Leontyne Price el tudta énekelni Cso-cso-szánt, akkor Porgyt és Besst miért ne énekelhetnék fehér énekesek?

Kenneth Overton és Laquita Mitchell
Kenneth Overton és Laquita Mitchell

Amikor a Gershwinek, George és Ira megírták az operát, azt csupán egy színházban mutatták be, mert tudták, hogy egy operaház nem foglalkozna a darabbal. Egyrészt azért, mert az a jazz és a gospel elemeiből építkezik, másrészt azért, mert afroamerikai énekeseket igényel. A műfaj ugyanis sokáig igazságtalan volt a feketékkel: a Met társulatához például csak 1955-ben csatlakozott az első afroamerikai énekes, Marian Anderson, de még a hatvanas-hetvenes években is akadtak jócskán esetek, amikor művészek a bőrszínük miatt nem kaptak meg szerepeket. Aztán jó adag víz lefolyt a Mississippin, és a közönség imádta Jessye Normant Ariadnéként, Kathleen Battle-t Rosinaként. Az afroamerikai énekesek megérdemelten meghódítottak klasszikus, fehér szerepeket, de a fehérek nem tudták rátenni a kezüket a Porgyra.

És ahogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon hallgatom az operát, azt mondom, jól van ez így. Ehhez az operához ilyen énekesek kellenek, és nem akarok senkit hallani ezekben a szerepekben, aki nem a Black English-t, azaz a köznyelvi, afroamerikaiak által beszélt angolt beszéli. És azt az örömteli, önfeledt játékot is látni akarom, amivel ezek az emberek elmerülnek a szerepeikben: igen, ez az ő operájuk, melyet ők tudnak a legjobban.

Kenneth Overton baritonénekes Porgy szerepében olyan részletesen mutatta be a karaktert, amennyire azt egy koncertszerű előadáson tehette. Hangja finom, de hatásos az olyan részeknél, mint a „Bess, You Is My Woman Now”, és uralta a színpadot a leghíresebb áriában („I Got Plenty o' Nuttin'”). Nyugodtságot árasztott: ő az opera statikus szereplője, aki annyiban változik ugyan, hogy beleszeret Bessbe, de egyenes jellemében aligha. Bess megformálója a fiatal Laquita Mitchell, aki káprázatos színpadi jelenléttel bír, hangja pedig egyszerre törékeny és megkapó ügyességgel kontrollált – alkalmas tehát mély érzelmek hordozására. Bess szerepe különleges; ő az a nő, aki látszólag passzív szenvedője a cselekmény folyásának, hiszen férfiak „adják-veszik” egymás között, harcolnak érte. Ugyanakkor Bess választásai azok, melyek a történetet mozgatják, s olykor hatalmas érzelmeket, drámát hordoznak. Kár, hogy ezt a mélységet a koncertszerű előadás nem tudja megjeleníteni. (Hajdufi Péter animációi ugyan illusztrálták a cselekményt, de mélyíteni aligha tudták azt.)

Jelenet az előadásból (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
Jelenet az előadásból (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)

Robert Mack jelenléte az opera legélénkebb, legüdítőbb perceit jelentette Sporting Life szerepében. Slágeráriája, az „It Ain't Necessarily So” egy musical mutatósságával, de operai igényességgel hangzott el. Sporting Life a hízelgő gonosz, az opportunista drogdíler, aki alig vehető komolyan, mégis a legveszélyesebb figurává válik. Robert Mack lubickol a szerepben, minden percét élvezi. Darren K. Stokes az erőszakos Crown szerepében épp olyan, mint a karaktere: nem túl bonyolult, nem túl míves, kissé barbár, de pont ettől működik.

Serena, a meggyilkolt halász felesége az opera egyik leghálásabb szerepe. Lisa Daltirus, aki Tosca-alakításával szerzett magának hírnevet a tengertúlon, most a fekete gospelzene féktelen energiáját hordozó áriákat énekelhet, és a legtöbbet hozza ki ebből: elég, ha a „My Man's Gone Now” kezdetű részletet említem példaként.

Többnyire kevésbé ismert neveket, de hatalmas teljesítményeket találunk az apróbb szerepekben. Elsősorban Jeryl Cunningham Flemingre gondolok, de úgy tűnik, itt minden mellék- és karakterszereplő a megfelelő helyén van. Persze ez alighanem alapvető követelmény egy olyan operában, melynek legnagyobb slágerét ("Summertime") nem valamelyik főhős, hanem Clara, a történet szempontjából jelentéktelen figura énekli. És NaGuanda Nobles, Clara megformálója fantasztikusan fluid hangjával el is feledteti, hogy ez az opera nem ő róla szól.

A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Kórusát James Meena vezényli, de én hadd említsem azt is, hogy Silló István és Kovács László tanította be az együtteseket (karigazgató: Strausz Kálmán). A hangosított előadásokat mindig nehéz megítélni, de a zenekari játék erejét közvetítették a mikrofonok és a hangszórók. Miközben a zene dübörög, Porgy rozzant kordéján elindul a napkorong felé megkeresni Besst: úgy tűnik, még csak az utazás elején vagyunk.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Időpont:  2017. június 23.