Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÍLINGSZÍNHÁZ

Radu Afrim: Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
2017. júl. 3.
Régen minden jobb volt, minden jobb volt régen. Ennyi egészen biztosan kiderül Radu Afrim Romániában máris díjhalmozó, monstre marosvásárhelyi vállalkozásából. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

És bár lehet, hogy valaki majd úgy érti a fentieket, de nem, ez egyáltalán nem kevés. Mondhatnám azt is, hogy vállalt célját ugyan kicsit körülményesen, de mégis elegánsan éri el a megjegyezhetetlen című Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan, Radu Afrim és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának harmadik, eddigi legnagyobb szabású közös projektje. Szervező elve a hetvenes évek (Romániája) iránti nosztalgia, a – lehet, hogy rosszul látom, de – ebben a pillanatban mintha éppen kevésbé trendi retro világ egyszerre érzelmes és harsány színpadra csalogatása.

Nem tudom, helyes/szükséges kritikusi magatartás-e elkezdeni lajstromozni, hogy milyen személyes kapcsolódási pontok vannak/nincsenek az előadás témájával, vagyis, hogy a cikkíró élt-e panellakásban, hány évig, kik voltak a szomszédai, milyen viszonyban volt velük, és ehhez képest a színpadon látottak hol helyezkednek el. Szerintem ez nem érdekes, a színház az, ami érdekes, már ha jól van megcsinálva. Radu Afrim háza táját ebből a szempontból nem érheti szó, mert odafigyel a részletekre, sőt néha azt érzem, hogy csak a részletekre figyel. 

Vallomás következik: nem rajongok a hosszú, nagyon hosszú előadásokért (persze csak akkor, ha az időrabló kategóriába esnek), a három és negyed órás Retromadár esetében mégis fölöslegesnek éreztem az előadást középen kettészelő szünetet. Ha nagyon szigorú és kicsit igazságtalan akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy az első tizenöt percben kijelölt problémához (?) képest egy centimétert se mozdulunk előre a következő három órában, a szünet mégis mintha megtörné a, na nem a lendületet, hanem a képek, hangok, színek lassú, már-már pszichedelikus áramlását. Érdekes és érdemes megfigyelni, hogyan működik ez az előadás: mint egy maratoni, a lélek mélyrétegeit megpiszkáló terápiás ülés, aminek a végére érve azt érezzük, hogy olyasmire is emlékszünk, amiről tuti, hogy még sejtésünk sem volt korábban. Szóval otthonos, kényelmes, belefeledkezős közeg épül, amit sokáig el lehet nézegetni. Ha van bajom, akkor főleg az építőanyagokba és a mesteremberek munkájába kötnék bele.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

A címbeli blokkot Romániában nyilván nem, nálunk is csak kicsit kell magyarázni: egy háromszintes panelház inkább kisebb, mint nagyobb tragédiáinak, kevés örömének és sok bánatának vagyunk a szemtanúi. Irina Moscu egész színpadnyílást betöltő, házgyári kubusokból tervezett díszlete egyszerre realista és álomszerű. Stimmelnek a rosszul nyíló-csukódó ablakok és ajtók, a hétköznapokat és az itt leélt életeket meghatározó szürke tónus, de az is, hogy a papírvékonyságú falaknak hála a másik lakásban élők lélegzetvételét is hallani lehet, egyéb tevékenységeikről nem is beszélve. És mégis könnyedén átlendül mindez a szürrealizmusba, amikor a fények (Aszalos Attila) és a videomapping (Andrei Cozlac) révén időről időre valóságos kép- és színorgia önti el a házat: diszkó az egész blokk. A diszkókorszakot nem csak a villódzó, színes fényekkel kiegészülő látvány, de a zenei világ (Boney M, Abba és tsai.) is aláhúzza. Meg a jelmezeket is jegyző Irina Moscu, aki a nőket elképesztő virágos-mintás ruhakölteményekbe és méretes parókákba, a férfiakat meg többnyire előnytelen és/vagy kényelmetlen, mégis csábos farmer-ing kombókba bújtatja. 

Kitérő: ahogy ez az előadás kinéz, arról azonnal Alvis Hermanis A csend hangjai című, jó néhány éve a Bárkán látott csodálatos előadása jutott eszembe. Az elnyomás alatt élő, folyton a tökéletesnek képzelt Nyugatról (itt: a némileg anakronisztikusan idecitált Dallas sorozatban látott Amerikáról) álmodozó szereplők ott is epizódról epizódra építettek fel egy talán sosemvolt, mégis tökéletesen illúziókeltő világot. Ám míg ott szavak nélkül, kizárólag zenével, gesztusokkal, mimikával született valami nagyszerű dolog, Afrim színpadán egészen mások az arányok. A rendező maga írta az előadás szövegét, a színlap (mint az ő esetében oly gyakran) nem jelöl dramaturgot: túl sok a hangjegy ebben a kottában, akarom mondani, túl sok a szó ebben a szövegkönyvben. A jelenetek szellemesen építkeznek, de gyakran túl- és agyonbeszéltté válnak. Amikor már épp kezdene érdekes lenni a dolog, vagyis amikor, tán jó féltucatnyi alkalommal időkapu nyílik a hetvenes és a kétezertízes évek vége között, és a szereplők megpróbálják elképzelni, mi lesz itt, mi lesz velük húsz, harminc év múlva, én pedig kíváncsian dőlök előre a székemben, hogy most végre megtörténik, amire várok, kiderül, hogy lomha, felszínes panelekre (…) telik csak. És aztán folytatódik minden ugyanúgy, vagyis hát áll egy helyben minden változatlanul.

Igen, igazságtalannak hangzik, amit írok, mintha nem venném tudomásul, hogy a román(iai) színház igen gyakran érzéki, jól megjegyezhető képekből, vizuális és akusztikus effektekből építkezik ahelyett, hogy elmesélne egy szép, kerek (?) történetet. Nem a lineáris narratívát keresem, a véletlen (meg a pártközpont lakásosztályának elvtársai és elvtársnői) által okkal-ok nélkül egymás mellé sodort életutaknak lehetnek (és persze vannak is) találkozási pontjai, de egy/a történet nem születhet meg ezekből a fonalakból. 

És ahol egy nagy sztori helyett sok pici van, ott bizony némelyik ütősebb, mások meg felejtősek. Van persze kollektív tudás, amiben osztoznak a szereplők, akár nézőként-résztvevőként, hiszen kicsi koruktól ismerik a blokkban létezés szabályait. Tudják, ki veszélyes, mert besúgó, de azt is, hogy mivel lehet zsarolni, ismerik a mélabúval bélelteket, az erőszakosakat, a bolondokat, és azt, hogy mivel lehet őket megszelídíteni. Tudják egymás titkos gondolatait és rejtett vágyait, főleg azért, mert itt nem csak mi, nézők vagyunk voyeurök, de bizony a szereplők is egyfolytában kukkolják egymást, nem is tehetnek mást. Ahogy mások a napfényt szívják magukba, úgy az erkélyen, az ablakban élő emberek a nézésből, a megfigyelésből táplálkoznak, abból szereznek tudást, ąmi maga a hatalom, az egymás élete és a saját életük fölött birtokolt (látszólagos) erő. Különös pszichológiai mikroklíma uralja a teret: az élet nagy dolgait egyszerűbb megbeszélni az ismeretlen ismerősökkel, mint a családtagokkal. Egy helyben járunk, itt mindig minden ugyanolyan, nincs változás, fejlődés, a szerepek le vannak osztva, az idő pedig megállt: lehet ábrándozni a jövőről, de a már emlegetett időkapu zárjába csak nem akar beletalálni a reszkető kézzel tartott kulcs. 

Amiről eddig szó volt, az főleg a külcsín, de akiktől életes, és sok fenntartásom ellenére mégis színes-szagos lesz a dolog, az a pompásan együtt dolgozó harminc szereplő. Mindenkit felsorolni és dicsérni legalább olyan álságos volna, mint amilyen igaztalan lenne kiemelni a négy-öt igazán emlékezetes karaktert. Ami a legfontosabb, hogy ebben a végtelenül hosszúra nyúló nyári napban van idő és hely arra, hogy legvégül mindenkinek legyen arca, hogy többeknek olyan történet jut, amivel szinte a zárlatig tudok együtt menni, meg hogy kevesek osztályrésze végül tényleg színpadra való tragédia lesz. Mert ezek a bohém, szerethető panellakók velünk éltek, élnek és élni is fognak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek