Korpa Tamás: Inszomnia
2017.07.09.

Az Inszomnia című verseskötetben megvan minden, ami csak kell az olvasónak az álmatlanság ellen. Mélység, humor, erotika. HARMATH ARTEMISZ KRITIKÁJA.

Merészen kísérletező lírakötettel jelentkezett Korpa Tamás. Az már az előző, az Egy híd térfogatáról (FISZ, 2013) című versgyűjteményt olvasva kiderült, hogy olyan elsőkötetest üdvözölhetünk a szerző személyében, aki adottságainál fogva nem csupán lírai hősöket állít elő. Leginkább olyan kortárs poéta doctus, akinek mesterségbeli tudása, tájékozottsága, elhivatottságból adódó lendülete átüt a papíron. Hajlékonyság, remek ötletek, elegáns megoldások, szárnyaló fantázia, kifogyhatatlan képzettársítás-bázis. A szöveg formai, hangzó és jelelméleti vetületeinek sokszínű összjátéka. Csak az a kérdés maradt nyitva, vajon mikorra sikerül megszabadulnia a sallangoktól, lemondania a helyenkénti túlzásokról, a keresettségről, a metaszövegeknek a posztmodernből itt maradt túl sok, tolakodó nyelvi reflexiójáról. Mikor engedhetjük meg magunknak akár a nevetést? A válasz megérkezett. Az idei, Inszomnia című verseskötetben megvan minden, ami csak kell az olvasónak az álmatlanság ellen. Mélység, humor, erotika.


Az Inszomnia júniusban fölkerült a Magyar Narancs  kritikusi 11-es listájára is. Az újdonság ereje önmagában bizonyosan kevés volna ahhoz, hogy a vállalkozást kiemelje a líradömpingből. Azt föltételezem, hogy a szakma egy része fölismerte a fül számára is pontosan komponált, de nem csilingelő, szabad formájú versek egyenletesen magas színvonalát. A versek sűrűsége, azaz jelentéstelítettsége alapvetően két poétikai forrásból és egy szerkezeti megoldásból táplálkozik. Az erőteljes és színes képi világ feszültségeinek ritka aránytartása az egyik erény. Emellett jellemző a hangtani-ritmikai szintet is elérő, a motívumokat érintő letisztultság, amely képes kordában tartani a képzavarig feszített gondolattársításokra épülő szövegeket. (A távoli és nyelvjátékos asszociációk, illetve ezek fegyelmezettsége egyértelműen Marno János lírájának hatását tükrözik.)

A harmadik, a kötetkompozíciót érintő jeles megoldás a versek párosítása. Az Inszomnia ugyanis huszonnyolc ikerverset tartalmaz, vagyis a költemények páronként azonos sorszámot és címet viselnek, egymás melletti oldalakon szerepelnek. A párversek közötti kapcsolat fölfejtése lehet az olvasás egyik vezérfonala.

A felsorolt erények azonban a türelmetlen befogadó számára éppenséggel akadályozzák a közelférkőzést. Érthető, mivel a belső képek halmozása, lazára eresztett jelentéstani kötései nem könnyítik meg a jelentéstulajdonítást. Korpa hasonlatával szólva: mintha az olvasó „folyton egy kupac nyersfordításban turkálna” (kivetette hálóját III). A szerző nagyon is együtt érez velünk, hiszen az első három párvers (a beültetett szervek emlékére, a veterán játékosok emlékére és a kivetette hálóját címet viselő hat szöveg) úgy is olvasható, mint szövegek a szövegértés nehézségeiről. Ezek a jelentéstulajdonítást metaforizáló metaszövegek egyértelművé teszik, hogy az olvasóra nyomozási és együtt-alkotói feladat hárul. A (beültetett szervek emlékére) azonnal fölvillant egy lehetséges irodalomelméleti és költői hitvallást: „a beültetett szervek előtörténetéből / hiányzik minden referencia”, amelyet úgy is összefoglalhatnánk, hogy „olvasó, ki itt belépsz, ne is keress valóság-megfeleléseket, mert csak magad alkothatod meg a szövegek jelöltjeit”. A költemény az eredeti jelentés hiányának képsoraiból áll: „amnéziás hús”; „hiányzik az idő”, stb. A zárlat viszont felráz bennünket a felejtés apátiájából. „A fatemplomok” toposza, egyben telített protestáns jelképe átfedésbe hozza a különböző előismerettel rendelkező olvasók asszociációit. A zárlat tehát a korábbi, jelentésszóródást és törlést előhívó képek ellenpontjaként fogható fel. Íme, a nagyfeszültség.

De kisfeszültségből, azaz szókapcsolat szintű ellentétből, logikai bukfencből is jut minden oldalra több, ezek sokszorozzák, mélyítik a jelentést. Szellemes és cinkosan humoros ez a két metafora: „makacs kopaszodás”;  vagy „a terasz leöntve puffokkal”. Megkapó nyelvjátékos költői kitalálásokra lelni a hasonlat, a metonímia vagy szinekdoché keverékéből összegyúrva. A betűrímes hasonlatok a szövegösszefüggésnek megfelelően diszkrétek vagy éppen kihívóak („kozmopolita, mint egy kemping”), nem terhelik túl a jelentéshálót, és csak egészen ritkán túlesztétizáltak, ahogyan az „avarverejték csillog” – szókapcsolatban. A megszemélyesítések között több az emlékezetes telitalálat: „palackok sorakozója a polcon elhivatottság szerint”, „musztángok szuszognak kertvárosi / boxokban”. Nevezetesek a jól kidolgozott erotikus allegóriák: „terítéken / egy rohanó nagyvad izgalomtól ízletes húsa”; vagy a teljes R élete.  Ebben az utóbbi szövegben erotikus játék zajlik a szó filozofikus értelmében. Ugyanis eldönthetetlen marad, vajon a szexuális metaforák festik-teremtik-e meg a versbeli színhelyet-környezetet, esetleg éppen fordítva: a tárgyi környezet képezi a szeretkezés metaforáját. Ez a poétikai eljárás más szövegekben is visszaköszön. Az (ajtó, nevek) hang-szimbolikus és filozofikus allegóriája azért nevezetes, mert itt – az előző példával szemben – a szexus jelentéskörét külön előhívó lexémák nélkül is kacér szöveggel van dolgunk. Mégpedig a nyitás-zárás, az odaadás és visszavonás metaforáin keresztül. A költői képek vizualitása vonatkoztatható az értelemképző aktus – megmutatás-megmutatkozás-rejtve maradás – szakaszaira.

„mennyi kézfogást bír el a kilincs,
ujjlenyomatokkal bepöttyözve, a vadászház
ajtaján, a záródás utó-és a nyitódás előérzetével,
mikor már kiáll belőle a kopogás,
és a topogás szinkópája előtte oszlik el. (…)”

Ebből a pár példából is világosan látszik, hogy a szövegről szóló szöveg, a metanyelv koránt sem szorult vissza Korpa Tamás új könyvében. Sőt, főszerepet játszhat számos lírai darabban. Azonban a szerző radikálisan új funkciót adott a metanyelvnek azáltal, hogy nem pontszerűen kezeli azt. Visszaszorultak a szövegből kimutató megnyilatkozások (deixis), így nem válik tolakodóvá az írás/versírás helyzetének reflexiója.

A lejegyzésről szól kötetbeli kedvenc sorpárom is, akárha a költészetről. Az én ezt-azt feljegyez: „vihar előtti, komor, túlsúlyos virágfejeket, odakint. / a csonkolást csemetekorából, odakint.” Rímek és kataforák szövik át a (vihar előtti virágfejek) című párvers első, tizenháromsoros tagját. A neki-nekirugaszkodás, a folytonos kezdés, a próbálkozás cselekvéstöredéke performatív erejű lesz az ismétlődésre épülő szerkezet által. A nyomtatott sorokat mintha elfújta volna a szél; tipográfiájuk szerint egyre jobbra tolódnak. A szembe állított belső beszéd és hallás, illetve és a külső világ természeti képeken keresztül ér egymásba: „a szájban / feneketlen ötét honol, és fekete szél / mely a füleken azért ilyenkor kitör időnként, / s lecsapódik, mint a harmat, odakint”. Mintha egy költő kezdené írni a verset, elmondani a világot és újra meg újra nekifutna. A hangadás és a feljegyzés ad formát a világnak, de csak az embertől távol, a testén kívül. Ezért a teljesség mindörökre hiány marad az én számára, számunkra pedig az én marad rejtve. Mert, ha minden érzékelésünk (tárgya)„odakint” van/történik, akkor ki az az én „odabent”? Azoknak a fejcsóváló költőknek, akik méltatlankodva cöcögik: a „kortárs irodalom bizony elszakadt a valóságtól” – bár az idézett felvetés politikai kontextus nélkül nem értelmezhető – forrón ajánlom ezt a költészettörténeti, szép szakadást. „Az első hópehely érintését, odakint.” 

Szerző:  Korpa Tamás
Cím:  Inszomnia
Kiadó:  Pesti Kalligram
Kiadás éve:  2017
Oldalszám:  80
Ár:  2000 Ft