A szolgálólány meséje - 1. évad
2017.06.20.

A múlt héten befejeződött A szolgálólány meséje, ami annyira betalált a Zeitgeist kellős közepébe, hogy az már fáj. Megpróbáltuk félelmetes aktualitásától elvonatkoztatva elemezni a sorozatot. BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

Az biztos, hogy ha Donald Trump nem nyeri meg az amerikai elnökválasztást tavaly novemberben, akkor idén nem láthattunk volna több amerikai városban piros köpenybe burkolózó, arcot takaró fehér főkötőt viselő nőket tiltakozni az abortusztörvény szigorítása ellen. Ha ma Hillary Clinton volna az Egyesült Államok elnöke, nagy valószínűséggel senkinek sem jutna eszébe szolgálólánynak öltözve demonstrálni. Ugyanakkor az (amerikai) szélsőjobb már előretörőben volt és a Brexitet is megszavazták már, amikor tavaly nyáron A szolgálólány meséje című sorozat epizódjait írták.

Elisabeth Moss
Elisabeth Moss

Meglehet, nem éreznénk annyira húsba vágónak most a sorozatot és nem kapna ilyen kiemelt figyelmet, ha picit más világban élnénk – kétségtelenül mázlijuk van a gyártóknak –, ugyanakkor a széria alapjául szolgáló Margaret Atwood-regény 1985 óta töretlenül népszerű, és ha egy pillanatra elvonatkoztatunk a mai amerikai, brit vagy magyar valóságtól, akkor is könnyedén találunk hozzá társadalmi-politikai párhuzamokat, mondjuk Magyarországon maradva a Rákosi-korszakban.

Szóval a kérdés leginkább az, hogy vajon akkor is ugyanennyire ütősnek éreznénk Bruce Miller sorozatát, ha nem adnák magukat ennyire evidensen a kurrens áthallások? Erre persze szinte lehetetlen válaszolni, de megkockáztatom, hogy A szolgálólány meséje pusztán művészeti szempontból is van olyan színvonalas és izgalmas, hogy akkor is figyelmet érdemel, ha kirántjuk mai kontextusából.

Az MGM által gyártott, Amerikában a Hulun, nálunk az HBO-n és az HBO GO-n látható tízrészes első évad (most már biztos, hogy lesz folytatása) kompakt, parádésan megírt alkotás, ami lényegében ott ér véget, ahol a regény. Pontosan felépített dramaturgiai íve teszi kiemelkedővé: a tíz, egyenként csaknem egyórás epizódon végighaladva módszeresen mozdulunk el a statikus felől a dinamikus felé, a passzivitásból az aktivitásba, a társadalmi szintről az egyén szintjére. A nézői élmény kiteljesedését határozottan irányító, magabiztosan profi sorozat ez.

Joseph Fiennes
Joseph Fiennes (A képek forrása: MAFAB.hu)

Az első két részben elkezdjük megismerni az Egyesült Államok helyén létrejött Gileádot, ezt a disztópikus világot, amelyben az emberiség kihalóban van, és a kevés termékeny nőt arra kényszerítik, hogy szolgaként éljenek az uralkodó osztály tagjainak otthonaiban, amíg a ház ura meg nem termékenyíti őket, és a ház asszonya helyett gyereket nem szülnek, akit aztán hátrahagyva egy következő családnál megismétlik ugyanezt. A most éppen Offred (azaz Fredé, mert Fred a ház ura) nevet viselő szolgálólány (Elisabeth Moss) a sztori főhőse és mesélője. És bár rögtön az ő történetébe csöppenünk, és szinte azonnal elkezd beszélni hozzánk, Gileád borzalma eleinte absztrakt és hihetetlen számunkra.

A harmadik résznél kezd igazán fájni. A mesteri forgatókönyv itt villantja fel először, hogy miként alakult át lépésről lépésre az ún. normális társadalom egy olyanná, ahol a nők még egy könyvet sem vehetnek a kezükbe, és többségük csak akkor szólalhat meg, ha kérdezik. Bár sokkal brutálisabb dolgokat is fogunk még látni, talán az egész évad legmetszőbb pillanata mégis az, amikor June-nal (a későbbi Offred) és barátnőjével Moirával (Samira Wiley) elkezd elképesztően bunkó hangnemben beszélni a srác, akinek az lenne a dolga, hogy kiszolgálja őket egy kávézóban – itt hasít belénk, hogy nem kellene sok ahhoz, hogy a mi valóságunk is szépen, fokozatosan átalakuljon az övékévé. Vagy talán már el is kezdődött ez a folyamat?

A cselekmény felépítése bravúros: miközben Gileád jelenjében az elején teljesen passzív, de egyre több szabályt áthágó, egyre eltökéltebbé váló June helyzete változik egészen apró kis lépésekben, vissza-visszaugrunk a múltba is, ahol nemcsak a társadalmi-politikai hátteret ismerjük meg egyre jobban, de az is egyre tágul és mélyül, amit személyes szinten megtudunk a szereplőkről. Míg eleinte csak June-t és közvetlen családját látjuk, ahogy halad előre az évad, egyre több szereplő múltjába betekintést nyerünk, így az évad első felében csak sematikus elnyomóként ábrázolt Fred és felesége (Joseph Fiennes és Yvonne Strahovski) is humanizálódik, megismerjük a diktatúra szabályai szerint felrajzolt merev homlokzat mögötti valós emberi történeteket és mozgatórugókat.

Moss játéka is ennek megfelelően alakul: kicsiket kell itt játszani, finoman jelezni az apró változásokat, amit a színésznő remekül megold; színtelen/ijedt hanghordozása egyre többször csúszik át dacos/ironikusba, kifejezéstelen szoborarcán egy idő után ironikus félmosolyok átsuhanását kaphatjuk el. Ehhez képest otromba megoldás, hogy újra és újra sírnia kell, a sorozat biztosan rekordot dönt a szuperközeliben mutatott könnyes szempárok számát tekintve.

Akadnak még modoros képi megoldások, a sok lassított felvétel, a fókusz babrálása folytonos homályosításokkal, de a látvány összességében mégis működik, elsősorban a következetes, hatásos színhasználat miatt. Gileád kifakult világában a szolgálólányok az ártatlanság és a termékenység fehér-vérvörös színpárját viselik, sokasodni vágyó gazdasszonyaik zöldben járnak, a férfiak feketék, mindenki más barnán simul a háttérbe. És mintha minden folyamatosan ködben úszna, aminek az egyhangú tompasága a nézőre is nyomasztó erővel nehezedik, és közben mégis van egy furcsa, nyugtalanító szépsége ennek a világnak.

Nem fogok spoilerezni, csak egy olyan mellékvágányt emelnék még ki, amelynek nincs közvetlen jelentősége Offred sorsának alakulásával kapcsolatban: a 8. epizódban, amikor már elég mélyre ástuk magunkat Gileád és a figurák életében, kiderül, hogy a vallásos alapokon szerveződött társadalom kulisszái mögött bizony bordélyházak is rejlenek, amelyekben többek között olyan önmegvalósító nők dolgoznak, akik nem tudtak beilleszkedni az új rendbe. Például cégvezetők és értelmiségiek – a sorozat kis ajándéka, hogy Fred megemlíti az újságírónőket is, ami a regényben nem szerepel. Szóval az öntudatos nőkből inkább lesznek kurvák, mint béranyák vagy háztartási alkalmazottak. Érdekes gondolat, amire valószínűleg fel lehetne fűzni egy féléves gender-szemináriumot.

Tehát most vége ennek az önmagába záródó, kivételes utazásnak, ami az első évad volt, és elkezdhetünk aggódni, hogy az alkotók képesek lesznek-e ugyanilyen színvonalon továbbépíteni Atwood univerzumát. Ha rajtam múlna, nem is lenne második évad.

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Sorozatok