Kokas Katalin és Kelemen Barnabás kezdeményezése nyomán és szerkesztésében először tavaly rendeztek kamarazenei napokat Fesztiválakadémia címmel. A kívülálló feltételezése szerint az ötlet megszületésének bizonyára köze lehet ahhoz, hogy a művészházaspár korábban a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál élén tevékenykedett, utóbb azonban mindketten megváltak ettől az intézménytől. Ami ezután történt, az alighanem példaszerű megvalósulása a „mindenki jól jár” elvének: Kaposvár élére Baráti Kristóf és Várdai István személyében két másik nagyszerű muzsikus került, Kokas és Kelemen pedig Budapesten új, hasonlóképpen nagyszerű fesztivált alapított – a közönségnek tehát most a korábbi egy fesztivál helyett kettő jut, és az arra alkalmas és méltó művészek is eggyel több helyen léphetnek fel.

Vilde Frang

Az „arra alkalmas és méltó” művészek magyarok és külföldiek vegyesen, és jó néhányan vannak, bár a mérce errefelé szédítően magas. Az alapelv a nemzetköziség és a maximalizmus. No és még valami: az idei első két hangverseny tanúsága szerint a Fesztiválakadémia koncertjein az egyazon műsorban, egymás társaságában megszólaló művek inkább sokféleségükkel és egymással alkotott éles kontrasztjaikkal hatnak, mintsem azzal, hogy egymásra reflektálnának. Kaleidoszkópszerű programok alakulnak ki így – aki idegenkedik a tarkabarka stiláris és műfaji kavalkádtól, az most szívhatja a fogát, akit azonban a változatosság gyönyörködtet, az boldogan lubickolhat az új és még újabb impulzusokban.

A fesztivál második estéjét – amely jelen beszámoló tárgyául szolgál – két nemzetközi klasszis együttműködése nyitotta meg. A norvég hegedűs, Vilde Frang (1986) és az argentin zongoraművész, José Gallardo (1970) előadásában Schubert C-dúr fantáziáját (D. 934) hallottuk, amelynek Andantino harmadik tételében a zeneszerző saját Sei mir gegrüsst című dalát is feldolgozza. Szikrázó tökéletességű hangszerjáték, bámulatosan részletgazdag kidolgozás egyfelől, kivételes ihletettség és páratlan szuggesztivitás másfelől. Az előadásban hegedűs és zongorista mind a líraian átszellemült, mind a tüzes-temperamentumos pillanatokat teljes azonosulással élte meg, a ritkán tapasztalható hangszeres perfekciót hasonlóan ritkaságszámba menően személyes előadásmóddal társítva. A kritikus lapozgatni kezdett hajdani koncertélményeinek jelképes albumában, azt kutatva, hallotta-e már ezt a művet ilyen színvonalú megszólaltatásban – és nem lelte a mostanihoz hasonló tolmácsolás emlékét. Schubert után az ötven esztendeje elhunyt – s így az idei fesztivál műsorkoncepciójában előkelő helyet elfoglaló – Kodály Énekszó (op. 1) című ciklusából hangzott fel tíz dal, Komlósi Ildikó (1959) mezzoszopránján, Balog József (1979) zongorakíséretével. A kiváló énekesnő erőteljesen operai hangképzéssel és hangadással közelített Kodály dallamaihoz, s ez a nagy vibrátóval együtt csökkentette a technikai kontrollt, bizonytalanná tette az intonációt. Ugyanakkor a vokális-interpretációs formátum felől a hallgatónak aligha lehetett kétsége, Balog pedig különleges érzékenységgel, inspiráló módon és hiteles atmoszférát teremtve adta elő nagyszabású, igényes zongoraszólamát.

Shai Wosner

Balog József a harmadik számban is szerepet kapott: ő játszotta Shai Wosner (1976) társaságában Ravel négykezesét, a Lúdanyó meséit: Balog volt a primo, a Juilliard School of Music falai közt nevelkedett, remek izraeli zongorista (akit előző este Brahms Brácsadalok-diptichonjában is hallhattunk Kokas Katalin és Komlósi Ildikó partnereként) a secondo. Remekbe szabott előadás volt ez is: a műhöz illőn „mesélő” kedvű muzsikálás, láttató szuggesztivitással, sok-sok életteli, színes karakterrel és erős kontrasztokkal. A két partner kifinomult tapintattal, egymás iránt hallatlanul előzékenyen zongorázott, játékuk ékessége volt a kristályosan csengő billentés és a végletekig árnyalt dinamika. Ez maga a kamarazenei kultúra – sóhajthatott fel elégedetten a hallgató. Mint ahogyan a záró szám is maga volt a kamarazenei kultúra. Beethoven Razumovszkij-kvartetthármasának (op. 59) nyitódarabja, az F-dúr vonósnégyes zárta az estet, a Kelemen Kvartett (2010) olvasatában. A vonósnégyesben ezúttal Kelemen Barnabás játszotta az első, Kokas Katalin a második hegedű szólamát, Homoki Gábor brácsázott és Fenyő László gordonkázott. (Indokolt az „ezúttal” szó használata, hiszen ez a különleges együttes arról is híres, hogy a szólamok gazdái nagy rugalmassággal cserélgetik pozícióikat: a két hegedűs brácsázni is szokott, a brácsás hegedül is.) Ha egyetlen szóval kellene jellemezni ezt az előadást, az a szó az intenzitás lehetne: intenzív hangzásigény, intenzív karakterizálás, intenzív figyelem egymás iránt, a kontrasztok intenzív érzékeltetése. Mindennek eredményeképpen a mű nagyon „ott volt”, nagyon megszólalt – és a muzsikálásnak ez a „nagyonsága”, mit tagadjuk, igencsak illik Beethovenhez, ehhez a rendkívül erős, küzdő és önérvényesítő szellemhez, aki mindenben és mindig: nagyon.