Eugene O’Neill: Utazás az éjszakába / Magyar Színház
2017.06.13.

A kezdés jót ígér. Tiszta, harmonikus színpadképben tiszta, célratörő rendezői elképzelést, amely majd fokozatosan felkavarja és értelmezi a rejteni próbált családi szennyet. A remélt színpadi erővonalak azonban nélkülözik a közlés sodró erejét, s csak vonalak, vonalak. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Szélyes Imre és Bánsági Ildikó
Szélyes Imre és Bánsági Ildikó

Málnay Levente alapgondolata az lehetett, hogy a klasszikus amerikai dráma konfliktusait nem az eredeti cselekményidőbe (1912), hanem lecsupaszított szituációba (lélektani, érzelmi, mentális, anyagi összeütközésekbe) ágyazva mutassa be, a Vas István fordította szöveget megszabadítva a mára már kissé nehézkesnek érzett pszichologizáló túlsúlyoktól. Ahogy az elején a családfő, James Tyrone a feleségéről készült régi festményre – a törtfehér falak határolta helyiségben szinte az egyetlen színes foltra – pillant, abban ott a régmúlt. Amikor Mary még nem az a roncs volt, aki a sikeresnek tűnő kezelés után szinte azonnal ismét a morfiumhoz nyúl; amikor James az egyetlen, rutinná lett szerep ezerszeri ismétlése helyett még joggal álmodozhatott nagy művészi, Shakespeare-színészi karrierről. Igaz, tudjuk meg utóbb, akkor sem – talán házasságkötésük táján sem – volt már minden rendben, de mégis…

Gáspár Kata és Horváth Illés
Gáspár Kata és Horváth Illés

Deres Péter dramaturg ehhez a szándékhoz igazodva dolgozott. Ám a hatásosan megoldott indítás ál-idilli, szorongató háttér-remegéseket nem nélkülöző, élesre világított reggeli képei után egyre gyakrabban tapasztaljuk: a színmű logikája és a rendezői koncepció még a szöveg szintjén sem mindig találkozik, s főleg nem hatványozza egyik a másikat. A nyári pihenőjét kisvárosias környezetben, mesterkélt jókedvvel töltő család tagjai mind a négyen – a szülők és a két felnőtt fiú – égető konfliktusokban állnak egymással. Mindenki mindenkivel. A betegségek – végzetes kór, szenvedélybetegség, alkoholizálás –, pénzügyi problémák, eszmei és életvezetési disszonanciák miatt békülni, összecsiszolódni alig tudó szereplők „villámhárítója” Cathleen, a cseléd. Ám vajon (híven az eredetihez) Mary Tyrone miért nevezi „tramplinak” a tájszólásától megszabadított, fruskásan csinos mindenest? Hiszen e nyíló szépségtől érzékenyül majd el, a saját fiatalságát is belelátva a perdülő temperamentumba. A vendégművész Bánsági Ildikónak az átirat révén arra is lehetősége nyílik, hogy egyszer amolyan fiús mamaként „Kislányom”-nak szólítsa a cselédet. Saját vér szerinti gyermekét. Hiszen a közönség nagyobb része tudja, hogy a Cathleent rusztikus fényekbe fürdető Gáspár Kata Bánsági Ildikó lánya. Anya és lánya tehát kap egy privatizáló színpadi epizódot, viszont a darab ezzel nem nyer semmit, és saját szókészletével cáfolja, amit látunk (James ezúttal nem egy elnehezedett, öreg szolgálót fogadott fel smucigságában).

Bánsági az előadás legjobbja. Hol alakoskodással, hol toppantó indulattal takarná a többiek által sejtett-tudott tényt: ismét a szer rabja. Ebből már sosem lesz kiút. Holott megroskadtan is gyönyörű, eltompulva is repdesnek a tervei. Az elfelhőződő, megőrzött fiatalosság révén a színésznő – az ötvenes évei közepén járó Maryként – megteremti a falon függő kép által hagyományozott, végzetesen elillant idődimenziót: amikor még vehettek volna eltérő, boldogítóbb fordulatokat az események, s nem egy görög dráma árnya alá kellett feketülniük a hajdani fiatal életeknek, az utódok sorsának. A frizura felé kapó gyakori mozdulatok – mit néztek rajtam? csak nem vagyok kócos?! – a betegségtől elváltozott arcot, az egész széttört személyiséget letapogatják. Ha lehetne, újramintáznák. E rebbenő, tónusváltogató, tehetetlenségében is akaratos és éleslátó magatartást, asszonyi személyiségrajzot megfelelően egészíti ki Szélyes Imre szemellenzősen józan, önző és konzervatív konvencióiba rögzött James-ének, az épp tekintélyét vesztő pater familiasnak még meglevő masszivitása, egy lendületű dikciója, viszont nem szerencsés, hogy játékából minden színészies allűr törlődött. Inkább telekügynök, mint aktor. Holott most ősszel, hatvanöt évesen is visszamegy majd a színpadra, és egykor Monte Cristóként nézők tízezreit babonázta meg egy híres szériában (későbbi felesége is ennek láttán habarodott bele. A Magyar Színház változata itt ugyancsak beiktat egy „privát” módosítást: a részben önéletrajzi fogantatású Utazás az éjszakába ezúttal O’Neill sztárszínész apjának legendás szerepét vonja a szövegbe). Kár volt a takarékosság, eszköztelenség ars poeticáját így kiterjeszteni. Szükség lenne James komédiásságára.

Gémes Antos és Szélyes Imre. Forrás: Magyar Színház. Fotó:
Gémes Antos és Szélyes Imre. Forrás: Magyar Színház. Fotó: Zsigmond László

Míg a rövid előadás első része viszonylag elegendő mozgalmasság jegyében lapozza fel az egyre ijesztőbb „fotókkal” teli családi albumot, a második, mondhatni halálosabb részben mindinkább azon kapjuk magunkat: a finom, pasztell színvilágú jelmezeket is tervező Kovács Yvette Alida díszlete szinte üres és (nem a jegesedő miliőnek kedvezően) dermedt. A szimmetrikusnak tetsző, de ügyesen „elbillentett” lakásbelső – jobbra tömöttebb, balra kopárabb felével –, a nem épp első osztályú, nem is hitvány vidéki kúria alig egyebet enged Gémes Antosnak (ifj. James Tyrone) és Horváth Illésnek (Edmund Tyrone), mint hogy egyik ülőalkalmatosságról a másikra telepedjenek. Láda-kanapé, karszék, karfa, hintaszék: sem a két, ismét alaposan beszeszelt testvér, sem a bútorzat nem kerül igazi játékba. A szerepét nyersebben összefogó, a pia-tünetek arányait eltaláló Gémes és (nyilván a halálos betegség, a rezignáció eljátszása érdekében is) a figura röntgenképét vibráltató Horváth Illés csupán információkat szolgáltatnak a dráma cselekményének előzményeiről és kifejletéről. Nincs tere, lobja annak, ami köztük (vagy más szereplők közt) történik. Aztán Mary monológjával váratlanul befejeződik a fel nem izzott tragédia: a színészek a végszóval szinte benne is állnak a tapsrendben.

A teátrum színházpedagógiai (családproblematikai) programjába is beillesztett O’Neill-műben sokszor elhangzik: sűrűsödik, támad a köd, riaszt a fenyegető hangú ködkürt. A kinti ködről a távozó, érkező családtagok sálja ad hírt. Bent – egy-két részlettől eltekintve – „Tyronék esete”, Málnay Levente felfogása épp a jelképesen értett ködöt, a sorstitkok színházi megoldásokká lényegülő gomolygását nem teszi lehetővé. Túl tiszta lett – tömörített mondatokba öntött – az egész, utazás- és éjszaka-motivikájú sötét, kiúttalan ügy.

Az előadás adatlapja a port.hu-n található.