Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RÖNTGENSZEMŰ SÓGUNOK A DEÁK TÉREN

A Clutch az Akváriumban
2017. jún. 12.
Újabban ismét felerősödtek a hangok, amelyek szerint a rockzene halott. De ahogy ezt a Walking Deadből tévénézők milliói megtanulhatták, a halál nem feltétlenül jelenti azt, hogy végképp megszűnik minden mozgás. GREFF ANDRÁS KRITIKÁJA.

A rockzene haláláról szóló hír csengő-bongó harangjait már Elvis (sőt: jóval korábban Buddy Holly) halálakor megkongatták, ám e szomorú és kétségkívül szimbolikusnak tetsző esemény után is történt még egy és más a zsánerben, így manapság mindenki igyekszik óvatosabban fogalmazni. Michael Hann, a Guardian posztjáról évtizedes tevékenykedés után idén leköszönt zenerovat-vezetője (és nyomában még számos egyéb angolszász presztizslap szerzője) például inkább arról beszél, hogy a rockzene volna az új jazz: egy határaiban immár rugalmatlan, autentikusan továbbújíthatatlannak tetsző művészeti forma, amely korábban egyszerre állt az ifjúsági kultúra és úgy általában a kulturális közbeszéd középpontjában, míg mára szépen kilavírozta magát mindkettőből, és idősebbeknek szóló rétegműfajjá vált.

Ebben az állításban kétségkívül van igazság, de aki kedd este bejutott a Clutch első igazi (nem előzenekarként adott) budapesti koncertjére, számos olyan jelet észlelhetett, amely, ha egészében cáfolni nem is, árnyalni azért mindenképpen képes Hann tézisét. Mert ha azt halljuk, hogy a rock az új jazz, akkor, valljuk be, előítéleteink béklyójában nagyjából egy reumatológiai klinika várótermét idéző közönségképet várnánk, miközben az Akvárium tele volt létvágytól kicsattanó fiatallal (a megannyi szakállas negyvenes mellett). Akik annyira lelkesek voltak, hogy egyetlen nap alatt telt házassá formálták az eredetileg az A38 hajóra meghirdetett rendezvényt, amely aztán a nagyjából kétszer annyi embert befogadni képes Akváriumban is pillanatok alatt kiérdemelte a Megtelt!-táblát. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Clutchnál jóval felkapottabb, rádiókban sokat pörgő mai popzenekarok is mind képesek volnának ugyanerre a mutatványra.

Másrészt azt sem mondhatnám, hogy a Clutch, amely tényleg illusztráció lehetne egy lexikonban a tradicionális rockzene szócikkénél, szimpla reciklálásban utazna. Egyfelől ott a tény, hogy míg a rockzene korábban mindig jól láthatóan maga előtt tolt valami zenén túlmutató csomagot (a társadalmi változások sürgetését óhajtó üzenetet a 60-as években, a hedonizmus dicséretét a 80-asokban), addig a Clutch leveti ezt a terhet, és megelégszik annyival, hogy tehervonatra pakolja a klasszikus brit hard rockot (a Cream, a Black Sabbath, a Led Zeppelin örökségét), és vidáman ide-oda utaztatja Chicago és Memphis, vagyis a blues, a rock ‘n’ roll, a country és a soul forrásvidékei között. Ettől lesz zenéje még a legvaskosabb pillanatokban is lenyűgözően könnyed, önfeledtségében pedig tökéletesen mai is.

A játék talán egyetlen negatívuma, hogy korábbi korszakok vezető rockzenekaraiéhoz képest a Clutch dalai – Neil Fallon markáns énekhangját leszámítva – kevésbé karakteresek, és ugyanez hatványozottan igaz a zenekar színpadi megjelenésére: kedd este valószínűleg senkinek sem tűnt volna fel, ha a döbbenetesen szürkének mutatkozó zenészek helyett a Deák téri metró jegyellenőrei sétáltak volna fel az erősítők elé. Zenei felkészültségük ellenben enyhén szólva nem volt átlagos: a hanyag slide-gitáros intróktól a countrysan meghintázatott motívumokon át a gyors-középtempós pumpálásokig mindent olyan precízen, feszesen, az ásítozós rutintól ugyanakkor megtisztítva, a dalok elevenségéért szavatoló apró bicsaklásokkal is feldobva vezettek elő, ami párját ritkította. Erre aztán Fallon is nagy kedvvel bömbölhette megsárgult lapszélű ponyvaregényekből merített bolondságait pisztolylövéssel végződő liezonokról (A Quick Death In Texas), paranoid látomásokról (X-Ray Visions) vagy a sógunról, akit Marcusnak hívtak.

A Clutch, a mai rockzene egyik csúcsterméke nem mást kínált Budapesten, mint száz százalékos, szűretlen eszképizmust. Aki pedig ennél azért többet várna a zsánertől, nem nagyon tehet mást, mint hogy téli álomba szenderülve kivárja a következő gitáros generációt.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek