Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A PÉNZ KARNEVÁLJA

Ben Jonson: Volpone / szombathelyi Weöres Sándor Színház
2017. jún. 8.
Nem mindennapi helyzetben született a szombathelyi bemutató. Két igazgatói pályázat között, amikor izzott a feszültség az új pályázat kiírása (vagyis Jordán Tamás kinevezésének elmaradása) miatt. S mivel az előadást Alföldi Róbert rendezte, akinek személye állítólag a kinevezés elmaradásának okai közt szerepelt, alighanem sokan egy sistergő, élesen politizáló produkcióra számítottak. Akik ismerik Ben Jonson darabját, törhették a fejüket, hogyan lehet ezt megvalósítani… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Bányai Kelemen Barna és Jordán Tamás
Bányai Kelemen Barna és Jordán Tamás

Merthogy a Volpone tulajdonképpen klasszikus cselvígjáték, amelynek csavarja csupán annyi, hogy a fő cselvető végül önnön cinkosának áldozata lesz. Maga a cselekmény általános emberi gyarlóságokat (pénzéhség, fösvénység, ostobaság) gúnyol ki, a szociális okokról, a társadalmi berendezkedés anomáliáiról nem vagy csupán érintőlegesen szól. Ezen a történeten keresztül csak nagyon direkt eszközökkel lehet aktuális politikai tartalmakat megjeleníteni – így kifejezetten szerencsésnek mondható, hogy a rendezés (sokak előzetes várakozásaira rácáfolva) nem törekszik erre. A tét inkább az, sikerül-e olyan előadást készíteni, amely úgy tud igen mulatságos lenni, hogy a megjelenített világ veszélyességét, léleknyomorító hatását is meggyőzően érzékelteti.

Ami már csak azért sem könnyű feladat, mert a dráma humora kissé (vagy nem is kissé) megkopott. S noha a Spiró György által készített szövegváltozat, melyet Szombathelyen játszanak, első hallásra alapvetően frissnek és szellemesnek érződik, az újrafordítás nem oldja meg egészen a problémát. A történet fordulatai ugyanis túlontúl kiszámíthatók, a karakterek többsége egydimenziós, mondhatnám együgyű – abban az értelemben, hogy egyetlen ügye van: a harácsolás. Ahhoz, hogy ezt színesebbé, árnyaltabbá és mulatságosabbá lehessen tenni, változatos (játék)ötletek szükségesek. Többfajta humorforrást fel lehet és fel is kell használni, ám vigyázni kell az arányokra; ha túlságosan sok a poén, az ötlet, háttérbe szorulhat a fenyegető atmoszféra megteremtése, az ábrázolt világ rémisztő bornírtságának megérzékeltetése.

Hartai Petra és Csankó Zoltán
Hartai Petra és Csankó Zoltán

A szombathelyi előadás többnyire határozottan és elegánsan, ám vegyes sikerrel küzd mindkét feladattal. Alföldi Róbert igencsak különböző karakterű és színvonalú ötleteket, vicceket alkalmaz. Jelentős mennyiségű, a dramaturgiailag szükségest jócskán meghaladó obszcén szöveg hangzik el (felteszem, Spiró dialógusait alaposan kiegészítve, felülírva) azon nézők kedvéért, akiknek rekeszizmait a káromkodások minden esetben mozgásra serkentik. Mások Corvino (Csankó Zoltán) csaknem folyamatos hangeffektjén derülhetnek (ha nem ismerik a drámát és nem olvasták el előre a színlapot, esetleg a ráismerés öröme is érheti őket). De kifinomultabb, a teátrális helyzetre reflektáló ötleteket is alkalmaz a rendezés (az egyik jelenetben például a színészek folyamatosan és hiábavalóan próbálják megértetni egymással, merre van a képzeletbeli nyílászáró). Láthatunk vicces tárgyakat (pl. Corvino kulcscsomóját), és hallhatunk blődli ízű poénokat (a velencei jegyző a kocsijában felejt valamit). E szempontból akár népszínházi törekvések is kimutathatók Alföldi munkáján: aligha van olyan néző, akire a humor semelyik rétege sem hat. Az eljárás hátulütője csupán az, hogy a fenti állítás fordítottja is igaz; olyan néző sem igen van, aki mindenen nevetni tudna (s ne találna bizonyos ötleteket kevéssé szellemesnek vagy éppen szellemtelennek).

Bánfalvi Eszter és Szerémi Zoltán. Forrás: Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt.
Bánfalvi Eszter és Szerémi Zoltán. 

Komolyabb problémának érzem, hogy a komikus elemek nem igazán találkoznak azzal a fenyegető atmoszférával, amelyet kulcsjeleneteiben az előadás sikeresen megteremt. Ezek a jelenetek dermesztőnek láttatják azt a világot, amelyben mindent a pénz és a hatalmi pozíció határoz meg. És nemcsak érzelemmentes anyagiassága miatt. Igen hatásosan sikerül megmutatni azt az önhitt, agresszív, protekcionista macsóvilágot, ahol érzelmek nem léteznek, bárki hátba támadhatja a másikat, ahol a nőket sorozatosan megalázzák, eszköznek tekintik, ahol a látszat és a korrupció felülírja a valóságot. Alföldi ennek ábrázolásához sem használ direkt, egyértelmű áthallásokat tartalmazó elemeket. Kálmán Eszter karakterisztikus, kortársi szabású jelmezei minden didaxis nélkül időtlenítik a cselekményt, miközben a szintén általa tervezett, a játékot kicsiny, kockát formázó, hangsúlyosan teátrális térbe szorító díszlet magára a színpadi valóságra asszociáltat. (Az előadás többféleképpen is erősíti e képzettársítást: a már említett teátrális poénokkal, illetve a díszletezők színészként való felléptetésével.) Szellemes és jelentéses ötletek kötődnek a kellékekhez; a legfrappánsabb a kereszt, amely nemcsak levehető a falról, de sajátos világítását ki- és bekapcsolva lehet jelezni, hogy az általa képviselt értékek mikor vannak éppen használatban. Az agressziót  – Colombina megerőszakolásának kísérletét vagy Leone kapitány félholtra verését –  pedig nyers egyszerűséggel prezentálja a rendezés. Ám az aljasság, az ostobaság és az erőszak markáns ábrázolását a legtöbbször nem erősítik, hanem gyengítik a különböző szintű és színvonalú poénok, illetve az alapvetően a figurák karikírozására épülő játékmód. Ben Jonson darabja maga sem kínál azonosulási pontokat, szeretetünkre méltó szereplőket, és ezen szerencsére Alföldi Róbert értelmezése sem változtat; nem ördögi gonosztevők és patyolattiszta áldozataik láthatóak a színen. Ám a bűnösök vagy csupán a butaságuk miatt prédává válók szenvedésének, aránytalan bűnhődésének is lehet komoly-komor súlya színpadon. Ha viszont egyes jelenetek akár a markáns karikírozás, akár a túltengő viccek miatt erősen elemeltté, már-már karikaturisztikussá válnak, akkor a megrázó(nak szánt) képek sem igazán fagyasztják arcunkra a mosolyt. A komikus elemeket célirányosan hasznosító építkezés, amely Alföldi Róbert előző szombathelyi rendezésében, A makrancos hölgyben végül felkavaró emberi drámává változtatta a könnyed bohózatot, ezúttal hiányzik. Így a befogadó könnyen túlteszi magát a percnyi döbbeneten és kedvtelve nézi a szakmailag igazán sikeres szerepformálásokat. Például Hartai Petráét, aki torokszorítóan játssza el a megaláztatások elszenvedését, ugyanakkor igazán hatásosan stilizálja is a figurát a naivan ostoba „szőke nő” prototípusává. És bármennyire felkavaró is az, ami Colombinával történik, egy elrajzolt figurával nehezebb együttérezni, mint egy realisztikus igénnyel megformált szereplővel. Hasonló a helyzet az erőszakos aktust megakadályozó Leone kapitánnyal, aki megpróbálja leleplezni Volponéék mesterkedéseit, amiért félholtra verik, börtönbe zárják és pellengérre állítják. Balogh János ostoba krakélert játszik, felnagyítva a kapitány indulatait, és szerencsés módon eldöntetlenül hagyva, hogy Leone cselekedete morális megfontolás következménye-e vagy csupán a buliból kimaradtak klasszikus dacreakciója. A többieken pedig értelemszerűen csak nevetni lehet – és ismételten konstatálni a szombathelyi társulat kiegyensúlyozottságát, szakmai kvalitásait.

Forrás: Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt
Forrás: Weöres Sándor Színház. Fotó: Mészáros Zsolt

Az ostoba haszonlesők eltérő alakváltozatait színes eszközökkel egyéníti Szabó Tibor (Voltore), Csankó Zoltán (Corvino) és Szerémi Zoltán (Corbaccio). Az ifjabb nemzedék laza, gátlástalan, a pofátlanul nyílt korrupciót teljesen természetesnek tekintő életfelfogását meggyőzően érzékelteti Kálmánchelyi Zoltán Bírója. Bánfalvi Eszter selypegős, butácskának tűnő, de céljáért tűzön-vízen át küzdő Caninája mulatságosan jelenít meg egy másfajta perspektívavágyat. Bányai Kelemen Barna Moscája sokáig a legrokonszenvesebb szereplőnek tűnik, hogy aztán annál könyörtelenebb legyen, amikor kimutatja a foga fehérjét; hatalomátvételének szenvtelensége bizonyossá teszi, hogy a világ egyhamar nem fog megváltozni. Az ő visszafogottságában is hatásos alakításával kitűnő kontrasztot képez Jordán Tamás cseppet sem visszafogott játéka a címszerepben. Jordán elképesztő lendülettel és briliáns technikával komédiázik, a túlzásoktól sem riad vissza, hogy aztán az elrajzolt gesztusokról és hangsúlyokról egy pillanat alatt legbensőségesebb hangnemre váltson. Volponéja gátlástalan komédiás, aki igazán örömét leli a játékban. Ő az egyetlen, aki számára valószínűleg nem a pénz a legfontosabb, hanem maga a játszma, a többiek legyőzése. Volpone játékkedve és a színészi játékkedv szerencsésen találkozik; Jordán Tamás alakítása többnyire a fáradtabb, közhelyesebb vicceken is átlendíti az előadást. És valamelyest feledteti azt, hogy a várhatónál némiképp könnyedebb szórakoztatást nyújtott a bemutató bő két órája.

 

Az előadás adatlapja a port.hu-n található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek