Kemény István: Lúdbőr. Esszék
2017.06.08.

Nem véletlenül tette kötete borítójának a rendszerváltás napján készült fényképet; a köztársaság kikiáltásakor (1989. október 23-án) ott ülnek a Parlament lépcsőjén, négy fiatal, kissé tanácstalanul, semmibe néző, érzelem nélküli arckifejezéssel, akárha egy másodosztályú járási focimeccs nézőterén időznének. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

Mint nagyon sok ember-művész, Kemény István is úgy érzi, hogy egy átmeneti kor gyermeke. Nagyjából húsz évvel fiatalabb a magyar kötői nyelvet alapjaiban megújító nemzedéknél (Tandori, Petri, Várady Szabolcs), és ugyanennyivel idősebb a pályájukat már a rendszerváltozás után kezdő új generációnál, amely talán valamiféle apaként tekint rá. Közvetlenségével, a logikai elmélkedést megelőző látványtervével, a legegyszerűbbet is kontextusban látó képességével teremtett egy új fajta érzékenységet.

De némi nosztalgiával tekint Kemény is az előtte járó nemzedékre, hiszen úgy gondolja, hogy a magyar líra fénykora valamikor a nyolcvanas évek körül lehetett, amikor még egy-egy verseskötet megjelenése igazi szenzációnak számított, és a költők - egyáltalán: az írók - különös társadalmi szerepet érdemeltek ki. A Lúdbőr minden írása megfelel ennek a szemléletnek, holott alkatából, lírai önképéből ez a fajta predesztináció éppen hiányzik. Mégis, a kötet az értők számára egy nagyon szubjektív önéletrajz, a kevésbé hangsúlyos megszólalásában is néha kényes, önismereti dolgokról beszél, perel magával és a korával. Nem véletlenül tette kötete borítójának a rendszerváltás napján készült fényképet: a köztársaság kikiáltásakor (1989. október 23-án) ott ülnek a Parlament lépcsőjén, négy fiatal, kissé tanácstalanul, semmibe néző, érzelem nélküli arckifejezéssel, akárha egy másodosztályú járási focimeccs nézőterén időznének. Ez az ambivalens érzés uralja a kötet írásainak jó részét, úgy érzékeli az olvasó, mintha egy szellemi önéletrajzot tartana a kezében, s az egyes megszólalások nagyon finom ráhallással felelnek egymásnak.

„Addigra volt már dolgom a Harmincéves Szakállassal. Kezdtem kiismerni. A Harmincéves Szakállas nem hisz semmiben, és ezt meg is tudja indokolni. (…) Mert a Harmincéves Szakállasnak csak emlékfoszlányai vannak abból az időből, amikor még hitt valamiben, vagyis a hatvanas évekből.” (20.) Pontos rajza ez a Petrivel fémjelezhető hatvannyolcas nemzedéknek, akik divatba hozták a pesszimizmust, azt a fajta negatív világlátást, amellyel a koruk valóságát szemlélték, s amit már Vas István is észrevett első fellépésükkor. Még érzékenyebb Kemény számára, hogy első verseinek megjelenésekor a próza már megelőzte a költészetet, Esterházy és a „Péterek” nagyobb figyelmet érdemeltek ki maguknak a nyolcvanas évekre. 

Mindezen gondolatok kifejtésekor úgy érezhetjük, hogy Kemény bevallottan naiv költő, naiv életérzéssel, és eredendően romantikus szemlélettel, hiszen nyitottságában éppen a saját költői világértését is megkérdőjelezi. Az egyik legjobb írása a Komp-ország, a hídról. Ebben Ady költészetét elemzi, publicisztikáját értelmezi. A kötetből egyértelműen kitűnik, hogy Ady volt számára a releváns elme, aki felszabadító hatással lehetett egész költői indulására. De amíg minden mondatával akár egyet is érthetünk, kisebb zavar támad a kétféle Ady, a költő zseni és a zsigeri magyar próféta verseinek soronkénti különválasztásával. Legfontosabb azonban az a fajta társadalmi elhívatottság, amely költőnk sajátja, és amellyel, néha úgy gondolja, talán korszerűtlenül, különös késztetést érez a rendszerváltás utáni kortünetek bemutatására. A Száz év türelem írásában különös recepttel is szolgál a végletesen kettészakadt társadalom problémáinak megoldására: „az új Auschwitzokat-Gulágokat-Srebrenicákat legalább száz év türelemmel lehet csak elkerülni, lassan, kitartóan tanítva meg a közös minimumra a teljes társadalmat (…), ez lehetne a mi nemzedékünk történelmi küldetése, bal- és jobboldali értelmiségé közösen: megszervezni ezt a száz év türelmet.” (64.) Itt felfedezhetünk némi ellentmondást, hiszen a cikkekkel egyidőben született verseiben leplezetlenül megadja korunk fájdalmas látleletét; az olyan versekben, mint a Nyakkendő, Búcsúlevél, Lelkes dalocska, vagy a kötetben is olvasható, elhíresült Szélsőséges dalocska, az éppen eme föntebbi állítás igazságát tagadja, s lesz bizonyossá, hogy a tűnődésen, a töprengésen túl ő is tudja, nem maradhat néma a költő, ha a legszentebb érzéseiről, félelmeiről kell szólnia.

A kötet másik része költészetének, esztétikájának fontosabb sarokpontjaira mutat rá. Itt Kemény elsősorban azokkal a mesterekkel foglalkozik, akik nagyobb hatást gyakoroltak életművükkel a lírájára. Már Ady kiemelkedő szerepe is meglepetésként hatott; Füst Milán költőnkkel éppen ellentétes, kissé szecessziós, a természetes versbeszédet legkevésbé preferáló, ótestamentumi próféták hangján szóló, s efféle szerepeket játszó stiliszta hatása az unikális. (A kritikus Kemény István versbeszédét talán leginkább Kosztolányi édeskés, a közvetlenség álcája mögé bújt, mégis misztikus magasságokra képes látásmódjával érzi a leginkább rokonnak.) A legfontosabb írása e tárgyban A költészet megkopasztása. Lúdbőrig. Itt az Odüsszeia híres szirének énekével példálózik, mi is a legfontosabb élmény (?), életanyag (?), vagy inkább a lehetetlen meghallása, megértése, befogadása a költő számára. Kemény az alkotás folyamatáról beszél ebben az előadásában egyetemistáknak. A titok kétféle megközelítése egyrészt a befogadói oldalt célozza meg, másrészt az alkotó szemszögéből kísérli meg a lehetetlent, hogy épeszű magyarázattal szolgáljon valamiről, amiről neki is csak közvetett tudása van. „Ha más olyan verset ír, amitől lúdbőrzik a hátam, akkor nem érdekel, hogy milyen szavakat használ a maga verseire.” (162.) Az alkotói oldal bemutatása elől nagyszerű csellel tér ki. Nem a társak fülébe öntene viaszt, miközben őt a hajó rúdjához kötözik, hanem a saját fülébe, és a hajósokat szolgáltatja ki a szirének énekének, megfosztva őket minden cselekvés lehetőségétől. „Mert én, a leleményes Odüsszeusz, jobbat találtam ki magamnak: majd ülök szépen agyaggal a fülemben, nézlek titeket, és jegyzetelek. Tanulmányozom, hogyan viselkedik a Homo sapiens a szirének hallgatása közben, és ebből rá fogok jönni, milyen lehet az énekük. Én leszek a költőtök, csak fordítva.” (164.)   

Összességében mégis a mai társadalmi-politikai helyzettel foglalkozó gondolatok, elemzések ragadják meg legmélyebben az olvasót. Hiszen az egész kötet annak a keserű igazságnak a belátása, hogy a magyar politikai elit, a magyar értelmiség, végső soron a magyar társadalom képtelen az évszázados taposómalomból kilépni, tovább él a „turáni átok”, és ekként az igazi megtisztulás helyett rajtunk maradt a rossz emlékű bélyeg: képtelenek vagyunk a modernitás szellemében a Nyugathoz való felzárkózáshoz, lelkünket ma is ócska, rossz emlékű koloncok terhelik, nyelvünk rááll a rosszra, szemünk ma is az eltévedt lovast követi. A legmélyebb csalódást pedig annak a korosztálynak kell átélnie naponta, aki, mint Kemény is említi, a nyolcvanas években némileg úgy érezhette, hogy a bomló diktatúra helyén valódi demokrácia és végre európai szellemiségű politikai kultúra uralja majd a politikai közéletet.

Író:  Kemény István,  Cím:  Lúdbőr,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  220 oldal,  Ár:  3299 Ft.