Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÚCSÚ ÉS KATARZIS

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje a Zeneakadémián
2017. jún. 8.
Sigrid T’Hooft és a Budapesti Fesztiválzenekar hét évadra kiterjedő együttműködése egészen sajátos színfoltot jelentett a budapesti hangversenyéletben: egy cseppnyi ízelítőt a barokk színpad világából. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Kettős értelemben is búcsúkoncertek voltak a Budapesti Fesztiválzenekar június 2–3-i barokk hangversenyei (melyek közül magam a 2-i, szombat délutáni verziót láthattam-hallhattam). A rendkívül karakteres produkciókat létrehozó Midori Seilernek ez volt a második, záró együttműködése a Fesztiválzenekar barokk szekciójával; és egyszersmind, egy egész korszak lezárásaképpen, az utolsó olyan barokk hangverseny, amelynek során a Sigrid T’Hooft által betanított korhű gesztikával, korhű kosztümökben adtak elő egy-egy barokk kantátát a régi zenére szakosodott, jeles énekesek. A hét évadra kiterjedő együttműködés egészen sajátos színfoltot jelentett a budapesti hangversenyéletben: egy cseppnyi ízelítőt – talán előzetest – a barokk színpad világából. S bár ez a periódus most véget ért, úgy tudom, Sigrid T’Hooftnak, a régi gesztikai kultúra egyik legkiválóbb ismerőjének, alkalomszerűen a jövőben is lesz alkalma rá, hogy művészetével gyönyörködtessen minket.

Midori Seiler
Midori Seiler

Midori Seiler olyan komponisták – Bach, Telemann és Händel – műveiből állította össze a programot, akiket már a közönség idősebb generációjának tagjai is nagy barokk zeneszerzőként ismertek meg. (Akkoriban Vivaldi inkább népszerűnek számított, mint igazán jelentős komponistának; néha Corellit is játszottak. Schütz, Monteverdi, Lully, Rameau egzotikus, egy-két mondatos magyarázattal – s néha arcképpel – kísért, múltba süllyedt nevek voltak a tankönyvek lapjain.) Ma persze, éppen a zseniális kortársak ismeretében, a német triász tagjait is sokkal mélyebben, árnyaltabban értjük, különösen, amikor egy olyan ragyogó tehetségű és imponáló tájékozottságú zenész irányításával hangzanak fel műveik, amilyen Midori Seiler.

Már a program megválasztása is arról tanúskodott, hogy ezeknek a szerzőknek is vannak kevésbé ismert és értékelt arcaik: ezt jelezte az is, hogy a megszólaltatott öt mű közül négy újdonság volt a Fesztiválzenekar repertoárjában. Igaz, az ötödik, Bach d-moll kéthegedűs versenye, igazi sláger, s a Carolyn Sampson által megszólaltatott Händel-kantáta, az Agrippina condotta a morire (HWV 110) sem számít ritkaságnak.

Annál inkább Bach a-moll és Telemann G-dúr zenekari szvitje (BWV 1067, ill. TWV 55:G2), valamint Telemann bájos G-dúr versenyműve két brácsára és zenekarra (TWV 52: G3). Közülük a Bach-szvit nem eredeti kompozíció, hanem Werner Breig kísérlete arra, hogy rekonstruálja a közkedvelt, szólófuvolás h-moll szvit általa feltételezett eredeti, szólóhangszer nélküli verzióját. Így hát a nyitószám is ismerős zenével szolgált a hallgatóságnak; bár jómagam nem találtam igazán meggyőzőnek ezt a verziót, egyáltalán a szólóhangszer eliminálásának gondolatát. Ebben az is szerepet játszott, hogy a gyors tételek – elsősorban a Bourrée-k és a Badinerie – amúgy megszokott tempója némiképp hajszoltnak hatott azáltal, hogy hiányzott a szólóhangszer virtuozitás-igényének hajtóereje. Egyébiránt viszont ragyogóan szólt az együttes, finomak és kidolgozottak voltak a színek és az időbeliség nüanszai, megfogott a Rondeau gyengédsége és a Sarabande tiszta szomorúsága, s remek volt a Polonaise katonás-indulószerű hangütése.

A d-moll kettősverseny egyike volt a darab általam ismert legszebb előadásainak, amely egymagában is igazolta Seiler tévedhetetlen tempó- és karakterérzékét, illetve -érzékenységét. Szólistaként Lesták-Bedő Eszter volt a partnere, aki megerősítette pozícióját, mint a régi hangszeres Fesztiválzenekar legjobb szólóhegedűséét. Sőt, ezzel tulajdonképpen nem is mondtam sokat: igazából ebben a műben tökéletesen egyenrangú partnere volt nagyhírű barokk hegedűsnek. Lesták-Bedőnek voltak olyan pillanatai, például a lassú tételben játszott, ruganyosságukban is puha, gyönyörű non-legato hangok, amelyeket Midori Seiler lemásolni sem próbált. Ezzel együtt az alapvető benyomás a két játékos teljes zenei harmóniája volt, s az, hogy a lassú tétel szerelmes szelídségét s a zárótétel eksztatikus hangját egyaránt maradéktalanul át tudták adni a hallgatónak.

Budapesti Fesztiválzenekar
Budapesti Fesztiválzenekar

A La Bizarre melléknevű Telemann-szvitben elsősorban a kompozíció frissessége és zenei gazdagsága volt megkapó: az az ihletettség és az a teljesen egyéni hang, ami mindig újra meglepi a hallgatót a mester szvitjeiben. Persze ez az érzésünk az előadást is dicséri: a nyitótétel fúgájában rejlő humorforrás felismerését, a „rossz” hangsúlyok plasztikus kiemelését, a Sarabande nemesen érzelmes notturno-hangjának kibontását, a Menuet könnyed lebbenését és finom agogokai eszközeit – s még sokáig folytathatnánk. A koncert hangszeres részének bizonyára ez a nagyszerű zene volt a tetőpontja.

A négytételes, feszesen formált két brácsás versenyművel kapcsolatban talán elég annyit megemltenem, hogy a két szólista, Csoma Ágnes és Juhász Barna imponáló tisztasággal és magabiztossággal, egymással tökéletes összhangban játszott, bizonyítva azt, hogy a Fesztiválzenekar soraiban milyen nagyszerű tartalékok rejtőznek.

Ami pedig a zárószámot, a különleges drámai érzékkel és lélektani megjelenítő erővel megkomponált Händel-kantátát illeti, az nem csupán annek a hangversenynek volt méltó megkoronázása, hanem az egész T’Hooft-féle, hétéves vizuális barokk „közönségépítésnek” is. Az ő és a nagynevű énekes szólista, Carolyn Sampson tehetségének, rendkívül harmonikus és inspiráló együttműködésének köszönhetően megrendítő monodrámának lehettünk tanúi. Sampson nem csupán ragyogó énekes és tévedhetetlen ízlésű zenész, de elsőrangú színészi tehetség is, jóllehet színpadon viszonylag keveset szerepel. Ami történészi szemmel recitativók, ariosók és – többségükben tradicionális típusokhoz tartozó: vihar-, bosszú-, gyász- és egyéb – áriák egymásutánjának tekinthető, azt mi ott a szenvedélyek elemi erejű, nagyon is valóságos és emberi harcának érzékeltük az énekes, a koreográfus és nem utolsó sorban a zenészek jóvoltából – akik közül a continuo-játékos Dinyés Soma klasszisa csak most mutatkozott meg igazán. Az izgalmas hét év katartikus élménnyel zárult.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek