A Toni Erdmannból már ismerős, felkészült, erőskezű, határozott női menedzser vezeti a bolgár közlekedési minisztérium PR osztályát, aki minden percben elérhető, és azonnal tud reagálni minden, a miniszter megítélését pozitívan vagy negatívan befolyásolni tudó fordulatra. A kétpólusú történet másik végén egy középkorú, elhanyagolt, magányosan élő, kissé együgyű és nagyon dadogó vidéki pályaőr áll, aki szegényes és koszos otthonából hatalmas csavarkulccsal a vállán indul minden nap egyhangú útjára. A globalizált és digitalizált kapitalizmus által már rég meghaladottnak ítélt egyszerű munka megtestesítőjeként kocogtatja a síneket, mikor egy elhagyatott szakaszon pénzzel teli kiszakadt zsákot talál a töltésen, amelyet minden kelet-európai logikával szembemenve egyből bejelent a rendőrségen.
 Jelenetek a filmből |
Innentől pedig egy tipikus „a kisember megaláztatásai” történetnek lehetünk szemtanúi – olyannak, amelyből oly sokat láttunk például a brit Ken Loach „tollából” –, ám itt az erőltetett érzelmi azonosulás elmarad. Kristina Grozeva és Petar Valcsanov író-rendezőpárosnak ugyanis – előző filmjükkel ellentétben – a céljuk nem az, hogy egy megrendítő individuális sorsot mutassanak be. Ezúttal, mintha olvasták volna A leckéről írt kritikánkat, inkább azt próbálják felmutatni, hogy ebben a kapitalizmussal fertőzött, félfeudális viszonyokban gyökerező rendszerben az elit által lenézett kisembernek törvényszerűen ez a sorsa: az egyén szenvedése csak a nagy egész részeként méltó figyelemre. A polgári magatartás, a rendszerbe vetett bizalom révén saját, piti üzemanyaglopásokról és ellógott munkaórákról szóló közegéből öntudatlanul kitörni próbáló pályaőrnek azzal kell szembesülnie, hogy még megérteni is alig képes a fővárosi középosztály életvilágát, hát még eligazodni benne. Ebben az értelemben szimbolikus értékű a dadogása is: az önfényezés, az állandósult önpromóció világában, a „selfie társadalmában” emberünknek még a bemutatkozás is nehezére esik. A „polgárság” megérteni sem tudja az alulról érkezőt még akkor sem, ha nála is jobban képviseli az értékrendjét.
Az óra – a cím egy régi karórára utal – megközelítésének különlegessége, hogy két egyenértékű főszereplője van, a pályaőrrel szemben a PR osztály enyhén karikírozva bemutatott vezetőnője áll, aki sikerét eltökéltségének és jó vezetői érzékének köszönheti, amely révén a megalázással fűszerezett határozottságot ügyesen vegyíti leereszkedő jutalmazással. A rendezőpáros azonban odafigyel arra, hogy ne csak professzionális szerepkörben láthassuk őt: férjével éppen termékenységi kezelésekre járnak, és az ezzel járó döntéseket és párkapcsolati feszültségeket kezelik. Julia alakja egyrészt A leckéhez hasonlóan rávilágít a nők kulcsfontosságú szerepére ezekben a periferizálódó társadalmakban, másrészt megmutatja azt is, hogy Kelet-Európában a nyugatira emlékeztető jólét csak rengeteg munkával, a magánélet teljes feláldozásával teremthető meg.
 A képek forrása: MAFAB |
Remegő kézikamera követi a szereplőket mindenhova, akiket szűk plánokban, leginkább közelikben vagy szekondokban ábrázol, így adva teret a színészek játékának. A film legértékesebb momentumai azok – és ez az operatőri munkán kívül a montázs érdeme is –, amikor időnként a dialógus elhangzása után még hosszú másodpercekig, „üres” pillanatokban időzünk a szereplők arcán. Ugyanez a türelmes odafigyelés jellemző a pályaőr figuráját meghatározó dadogás ábrázolására is: hosszan ki kell várnunk, amíg nagy nehezen kipréseli magából a szavakat.
Az óra egyértelműen előrelépés az első filmhez képest, bár a talán túlpolírozott forgatókönyv hatása mintha itt is érezhető lenne a szereplők túl tipikusra fazonírozásában. Ugyanakkor a film remekül adagolja a feszültséget, gondosan megtervezettek a jelöletlen időbeli ugrások, amelyek révén néhány percig minden jelenet elején tájékozódnunk kell, valamint a végén – bár egy pillanatra eljátszik vele – végül tökéletesen elkerüli a melodramatikussá váló végkifejlet lehetőségét. Nagyon jó színvonalon megvalósított, élvezhető és átélhető kelet-európai kisrealista mű ez, amely kiváló arányérzékkel félúton helyezkedik el az individuális dráma és a rendszerszintű kritika között, de amely koherens formanyelve ellenére sem válik a műfaj kiemelkedő remekművévé. De nagy esély van rá, hogy Kristina Grozeva és Petar Valcsanov következő filmjével ehhez is közel kerül.