A múmia
2017.06.09.

Ezért kár volt feltámasztani A múmiát. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Akinek csak stúdiója van Hollywoodban, manapság univerzumot próbál építeni, egybefűzött filmek láncolatát, ahogy a Marvel is tette, hiszen ha a képregénystúdió kasszát robbantott az ötlettel, miért ne sikerülne másnak is? Hát, például azért, mert a Marvel előre kitalált mindent, ötéves tervekben gondolkodott, és ráérős tempóban mutatta be és szerettette meg a hőseit, mielőtt elkezdte kuszálni a szálakat, és össznépi világmentésre küldte őket a Bosszúállókban. Akik viszont utána akarják csinálni a mutatványt, csak loholnak a nyomában, évekkel előbbre bejelentenek filmeket, szerződtetnek sztárokat, és nyitnak írószobát, ami manapság már nem ér semmit, ha nem ül benne egy menő sorozatforgatókönyv- meg egy Nobel-díjas regényíró. Aztán persze rögtön az első filmmel pofára esnek, mert a történet már a rajtnál összeomlik a világépítés súlya alatt. Fel kell festeni a stílust, ízelítőt adni a hangulatból, és reklámot csapni a később érkező karaktereknek, de közben nem marad idő arra, hogy elmeséljenek egy épkézláb történetet.

Pontosan ez történt A múmiával is, ami a Universal rémuniverzumát szeretné elindítani, csak hiányzik hozzá a kraft meg a sikert garantáló koncepció. Vannak a filmnek jó ötletei, ezt kár is lenne tagadni, de nem állnak össze egy jó mozivá, mert A múmia egyszerre akarja betartani a kortárs blockbusterek követelményeit, feléleszteni a régi Universal-szörnyeket, és közben felrakni az egész világ hangulatát, tematikáját és irányvonalát, és ebből csak valami homályos káosz sül ki.

A végeredmény leginkább egy kicsit fáradt, kicsit erőltetett szuperhősfilmre hasonlít, nem egy hangulatos horrorra. A múmia ezúttal nem a szerelmét keresi, inkább az emberiségen akar bosszút állni, Dr. Jekyll (Russell Crowe) pedig úgy vezet titkos kormányprogramot a nagybetűs gonosz megrendszabályozására, mint Nick Fury (Samuel L. Jackson) odaát a Marvelnél. Nagyobb gond, hogy az univerzumot szabályozó harcról jó és rossz között olyan nagyzoló mondatokban beszél, hogy abból csak trailert lehet vágni, értelmes dialógust nemigen. Meg hát különben is, ez lenne a nagy ötlet, amire felfűznek egy egész világot? A meghasonlott ember, aki a sötét oldalával, a benne bujkáló Darth Vaderrel küzd?

Unalmas, ahogy az is, hogy már megint az aranyszívű tolvaj meséjét kell végigülnünk. A tőről metszett bunkóét, akiről kiderül, hogy helyén van a szíve, és a nő ezért végül beleszeret. Ami már csak azért sem stimmel, mert Tom Cruise-nak és Annabelle Wallisnek nincs karaktere, csak közhelyeik vannak, így hát nincs kiért szorítani, egészen érdektelen, mi történik velük. A sztorit egyébként is ismerhetjük a ’99-es Múmiából, annyi különbséggel, hogy most megcserélték a nemeket, és nőt faragtak a múmiából, de aki a puszta ténytől már feminista gellert várna, az csalódni fog, és együtt szomorkodhat azokkal, akik a régi Universal-horrorok borongósabb hangulatát hiányolják a filmből.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Mert van itt minden a bárgyú poénkodástól a klasszikus zombihorroron át a szuperhősfilmek nagyszabású összecsapásaiig, csak épp egységes stílusa, ha úgy tetszik, személyisége nincs a filmnek. Olyan serényen lesi el a mai hollywoodi látványfilmek trükkjeit, hogy közben elveszti az egyediségét, azt, amitől más – több, jobb – lehetne, mint az egyre csak magukat ismétlő szuperhősfilmek. Kétségtelen, hogy akkor a legjobb A múmia, ha áttéved a hagyományos horror terepére, és az eleinte zombi Gollamként közlekedő egyiptomi hercegnő átsmárolja az embereket a halálba. Sofia Boutella egyébként is tud olyan igéző lenni, hogy súlyt adjon a karakterének, és az is szórakoztató, hogy ez a kattant nőszemély beszáll harmadik félnek a két főhős románcába. Azzal, hogy bemászik az emberek fejébe – Tom Cruise konkrétan végighallucinálja a filmet –, a közhelyeket is felborítja, és a karakterekkel együtt a nézőket is megtéveszti, akik blockbusterben szokatlan módon egy megbízhatatlan főhőssel kell azonosuljanak. És ez bizony egész jó poénokhoz vezet, kezdve azzal, hogy Tom Cruise a foszladozó arcú, halott barátjával fantáziál egy beszélgetést a női mosdóban, egészen addig, hogy elhiszi, helyre tudja tenni a dolgokat, és nekiugrik az istennőnek, de az úgy arcon csapja, hogy majdnem Londonig repül vissza a levegőben.

Ritkán látni a kaszkadőrmutatványait maga végző Tom Cruise-t nem önszántából repülni, úgyhogy becsüljük meg ezeket a pillanatokat. Viccesek, és kevés is van belőlük, mert egyébként a filmnek még véletlenül sincsenek olyan ambíciója, hogy kikezdje az amerikai hősmítoszt, vagy csak egy frappáns gondolatot fogalmazzon meg múmiákról, horrorról, vagy a túlvilágról. Felveti ugyan, hogy a gonosz ebben a világban valamiféle fertőzés, és ha hozzávesszük, hogy a múmia az emberek agyába fészkeli be magát, a film pedig azzal kezdődik, hogy az amerikai hadsereg összecsap iraki terroristákkal, akár arra is gondolhatunk, hogy kitaláltak valamit a Universalnál. Például hogy úgy terjed a gonosz, mint az ideológiák, és az elmébe eszi be magát, de végül ezzel az ötletcsírával sem kezdenek semmit, amitől a szimplán ízléstelen lesz, hogy összeeresztik az idiótán poénkodó amerikai kincstolvajokat a kultúraromboló iszlám terroristákkal.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Kapzsiságból kirabolni, és közben feltámasztani a halottakat – erről szól konkrétan és átvitt értelemben is az új Múmia, ami a kidolgozatlan karakterei és a zavaros története mellett leginkább a szereposztást szúrta el. Sztárszínészeket igazoltak ugyanis a Universal-szörnyekhez – Johnny Deppet Láthatatlan embernek, Javier Bardemet Frankenstein szörnyének, Russell Crowe-t Dr. Jekyllnek –, ám ha Cruise-ból és Crowe-ból indulunk ki, akkor azt kell mondanunk, hogy a nagy nevek nem tudnak feloldódni a szerepeikben, csak önmagukat játsszák. Crowe például Jekyllként is az untig ismert tikkjeit hozza, lehetetlen komolyan venni a belső démonaival küzdő doktorként, pedig az ő dolga lenne, hogy titkos kutatásokat folytató cégével összetartsa a szörnyek univerzumát. És hát Tom Cruise is Tom Cruise marad, aki ugyanúgy menő kaszkadőrmutatványokkal nyűgözi le a nézőt, mint egy Mission: Impossible-filmben (megint van például repülős nagyjelenet), de ezt a filmet nem tudja elvinni a hátán meg a sármján, mert megvezetett karaktere elveszik az össze-vissza csapongó történetben.

A múmiában egyetlenegy dolog félelmetes: az, hogy mennyire nem ijesztő. Semmi misztikum, semmi varázslat nincs benne, történetét csak a blockbuster-dramaturgia sablonjai tartják életben. És végső soron ezen bukik el a kísérlet. Mert igazi horror nélkül is lehet horroruniverzumot építeni, csak épp nem érdemes. 
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2017