Ha megemelkedik, asztal lesz belőle, s ha mint óriási pók, a magasból ráereszkedik egy fordított ernyőcsontváz, készen is áll a rulett-terem legfontosabb tárgya. Ilyenkor baloldalt, egy teniszbíróéhoz hasonlító emelvényen megjelenik a krupié (Hajdu Tibor e.h.), hogy egy földig érő, nagy csattanással működő fémkarral szakaszolja a játszmákat.
 Lovas Rozi |
Az Izsák Lili által tervezte nyugtalanító ragyogásba bőrdzsekiben, kockás ingben lép be Alekszej, a szerző szerint is „befejezetlen jellemmel bíró” főhős, a házitanítóból játékossá váló, ingatag fiatalember (Vilmányi Benett). Sértettség és megalázottság gyötri, mint megannyi Dosztojevszkij figurát, hisz mint tanító, úrnak szolga, szolgának úr. Pénze is alig van. Önérzetén tátongó sebébe újra és újra sót szór a balsors: gazdájának, a tábornoknak (Schneider Zoltán) nevelt leányába, a kiismerhetetlen lelkületű Polinába (Sodró Eliza) tudott beleszeretni. Igen jó dramaturgi (Fekete Ádám) és rendezői (Fehér Balázs Benő) döntés eredményeként, a legelső percekben értesülünk a szerelem gyűlöletbe való átcsapásának folytonos rettenetéről, mely amúgy is az írói életmű egyik fő motívuma.
Bemutatásra kerülnek a szereplők. Megtudjuk, hogy a tigristekintetű tábornok reménytelenül szerelmes a hosszú csizmában, téglaszín forró nadrágban, kacér úti pelerinben megjelenő, titokzatos Blanche-ba (Lovas Rozi), ki méltóságot sugározni próbáló „anyjával” (Martin Márta) fölszerelkezve tért vissza hajdani, balul végződő ügyeinek színhelyére, Roulettenburgba, a képzelt fürdővárosba. Megtudjuk, hogy alighanem óriási körbetartozások örvénye szorítja össze a társaságot, de nem tudjuk meg, hogy Polina miféle kapcsolatban áll De Grieux-vel, a Blanche kötelékébe tartozó, fura franciával (Molnár Áron), s hogy a filozofikus természetű, csöndes angol, Mr. Astley (Rusznák András) egyáltalán miért kóvályog errefelé. Nekünk szóló, kibeszélő látványelem, hogy az asztal körül ülők olyan aranybékákból szívják a szívnivalót, mint amit a napihírek ibizai magyarjai környezetében fotóznak jobb sorsra érdemes sajtómunkások.
A ciklámenszín szoknyába bújt, karcsú Polina, akárcsak a sötét tekintetű Polina Szuszlova annak idején a nála húsz évvel idősebb írót, külső szemlélő számára érthetetlen mód alázza, gyötri és ugráltatja Alekszejt. Nem lehet eléggé méltányolni azt a rettenetes, bordó garbót rajta, melynek mintája leginkább az antennazavaros adáshibák csíkozására emlékeztet. Rábeszéli a tanítót arra a heccre is, hogy a vendégsereg illusztris német párjához lépve, míveljen németül valami kellemetlent és felháborítót. Miért is ne? Vilmányi Benett előkap egy elektromos gitárt, s énekelni kezd, nem is akárhogy. Erőteljes magánszáma mintha egy szlovák rockbanda „Jawohl, jawohl, ich liebe Alkohol…” refrénű, igen zúzós számát idézné. Az úri társaság, természetesen, köpni-nyelni nem tud. A botrány megvalósul, a tanítót elbocsátják. Remek, ahogy Schneider Zoltán szuszogó, termetes urasága szinte bocsánatot kér a fiútól, s jövőbeni újrafoglalkoztatással kecsegteti. Csakhogy ekkor a fiú már Polina megbízásából, Polina pénzén játszik, hol több, hol kevesebb sikerrel.
A tábornoki család és hitelezői egész idő alatt egy bizonyos nagymamát emlegetnek, erősen reménykedve annak örökhagyó jóindulatában, s mihamarabbi halálában. Hol ezek, hol azok kerülnek közelebb egymáshoz. A férfiak arcát perzselő, Blanche táguló orrlyukaiból áradó forró levegőt még az utolsó zsöllyesor is érzi. A szereplők gyakran magukat idézik és kommentálják, könnyű kis poénok pukkannak minden kecsesen megvalósított „félre” esetében. Egy pillanatra megáll az idő, mikor kiszólnak a jelenetből: „Suttogom franciául!”, avagy „Gondolom franciául!” Takk! – és megy tovább a játék.
 Jelenet az előadásból. |
A robbanás akkor következik be, amikor Antonyida Vasziljevna (Csomós Mari), a haldoklónak hitt nagymama megérkezik. A regényben karosszékben, itt kerekesszékben trónol az úrnő. Izsák Lili olyan sárga, gyümölcsmintás selyemruhát adott rá, melynek díszítése a kínai piacok törölközőire emlékeztet. Bevásárolt vidéken, s most külföldi bevetésre kész a hölgy. „Tolj!” – kurjant egyet, s a forgó kis porond körül eszeveszett vágtába kezd a guruló szék, a forgószél fölkapja az oldalfalak fonalait, olyan a kép, mintha maga a szerencse istenasszonya rázná a fürtjeit. Ez az örvénylő, szédületes forgandóság a játék központi metaforája. Röpül minden. Csomós Mari lenyűgöző, nagyformátumú nagymamája eljátssza minden – s ezzel mindenki remélt – pénzét, s aki eddig a legjobban ellenállt a szenvedélynek, Alekszej is rákap a játékra. A mindenét elvesztő orosz herceg (Konfár Erik e. h.) fájdalomüvöltése sem tántorítja el.
A tökéletes filmzeneként funkcionáló muzsika (zeneszerző és közreműködő: Dargay Marcell), s a cirkuszi lehetőségektől sem riadozó világítás (Baumgartner Sándor) sokat ad az alapélményhez. Az átdolgozás nem egy olcsóbb szállodaszobát, hanem egy nagyon csóró, kicsinyke mikróval azért ellátott kortársi albérletet ad Alekszejnek. Ez rejtőzik a félrehúzott függöny mögött, ide látogat el segítséget kérni a reményvesztett Polina, s innét indul nyerni a fiú. S most következik az a zenével is megtámasztott, ragyogó nagymonológ, az a vágta a transz tetőpontjáig, amit a negyedéves Vilmányi Benett képes hibátlanul felépíteni. Dargay nagy kapaszkodásokra képes muzsikája jókor pergetett dobokkal, s a fordulatokra rácsapó cintányér hangjaival segíti őt. A sikeredés pillanatában tényleg megindul az aranyeső a magasból. A sárga, kerek lapocskák aztán végig kísérik a játékot, hol az ölelkezők csupasz hátára, hol cipőjük talpára tapadva. De nincs megállás. Polina tényleg valami kifejezett istencsapása. Kínosabbnál kínosabb helyzeteket állít elő, személye maga a baj, s a mindenhez hozzáverődő fájdalom. Most felajánlkozásával alázza meg a fiút, szólván: Vásárolj meg! Aztán faképnél hagyja, őt is, meg az elnyert kétszázezer frankot is.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A figyelmes Blanche csap le a summára, Párizsba viszi Alekszejt, fodros, zsabós ingbe, márványrózsaszín öltönybe öltözteti, s pezsgőre és lovakra veri el a pénzt. A nagymama tényleges haldoklásának hírével, s Lovas Rozi Blanche nagyon is egyszerű lelkét megmutató, remek bosszú-áriájával ér véget a párizsi időszak. A tábornok végre elnyeri léha szerelme kezét, s egy idő múlva megjelenik Mr. Astley, a csöndes angol, akit Rusznák András bámulatra méltó visszafogottsággal és jelentős belső erővel jelenít meg. Ő az egyetlen ember, akit a látókörébe került másik ember is érdekelni tudja, anélkül, hogy szerelemtől lenne sújtva. „Nyugodjon meg, nem ön az első orosz, aki nem tudja, mi a munka.” – mondja. Persze, ő is Polináért eped, kinek sorsáról, gyógyíttatásáról az ő cukorgyárosi jövedelmét használó rokonai gondoskodnak, messze, valahol Svájcban. A zűrös három év egy jelenkori játékgép előtt ér véget.
A huszonöt nap alatt írt, Devecseriné Guthi Erzsébet által fordított kisregényből arányos színmű született, kissé terjedelmes, de végül is védhető hosszúságú befutóval. Pompásan érvényesül benne a legnagyobb drámai tehetséggel rendelkező regényíró fürtökbe rendeződő dialógustechnikája, s a szerkezet képes mozgásban tartani a hősök „megszállott bőbeszédűségét” is. Ez utóbbi jelző Szerb Antaltól származik, aki azt is mondta, az író több alakját, s velük talán „a játékost” is mentegetve: „Akit közvetlenül a lelke irányít, az nem lehet jellem.” A záró képben Alekszej, mint egy fáradt kölyökkutya, úgy fogadkozik, hogy holnap, majd holnap abbahagyja. Vilmányi Benett arcán ott ül a lelke. Alakítása nagy reményekre jogosít. Szokatlanul szerves, ifjúi erő feszíti, állóképessége, kapcsolatteremtő adottsága is jelentős. S majd csak akad szakember, aki a színészi testen szükségtelen rajzolatoktól megszabadítja egyszer
„Dosztojevszkij nem való mindenkinek… Bizonyos lelkialkat kell hozzá… És az igazi átéléshez ajánlatos fiatalnak lenni.” – mondja még Szerb Antal. A Radnóti Színház Fehér Balázs Benő által rendezett, lendületes produkciójában mindezen kívánalmak teljesülnek.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.