Roger Costa Vendell hangkulisszájával, amely a dramaturgia része (emlékezetesen heroikus pillanatokat is megkomponálva), tökéletesen harmonizál Simona Milsdochter holland színésznő érthetően tagolt, reflektív, bársonyosan szóló narrációja – izgalmas hiány-játék, hogy a három sokatmondóan jelenlevő férfi egyáltalán nem szólal meg. Ugyanakkor a megszólalásig kifejező, ahogy Pau Palacios, miközben együttműködik a másik két előadóval a látványt élőben szerkesztve, megáll egy pillanatra a jól tempírozott hosszú munkában, és megnézi a nagy vetített képet, jól esően cigarettázva. A vetítés az előadás viszonyfelülete: a játékhelyzet megmutatja az utat, ahogy elmesélnek valamit, ahogy gondolkodnak, ahogy előttünk hozzák létre az előadást azzal, hogy egy kép apropóján összeraknak egy megoldatlan problémáról szóló szárnyalóan szabadon bemutató élő filmet, a színház díszletét is használva. Középen különféle vonuló állatokból, mászó pelenkás csecsemőkből, pegazusokból kirakott végeláthatatlan sorok kígyóznak – ahogy nézzük, újabb és újabb árnyalatokkal gazdagodik az értelme, nekem például megidézte Swift fanyar jókedvét is.

Az előadás José Palazón egyik 2014. október végi napjáról kezd mesélni. Arról a napról, amikor megcsinálta ezt a képet Palazón, aki melillai lakos, emberjogi aktivista fotós, tanár, továbbá erős dohányos, már korábban létrehozott egy kiskorúakat segítő, védő szervezetet – miután elérték a jogi háttér országossal harmonizált szabályozását, hogy a menekült gyerekek kaphassanak étkezést, lakhatást, iskolai oktatást – a szervezethez hamarosan 80 ember csatlakozott. Palazón közegét, világhoz való viszonyát azzal ismerjük meg, ahogy reggel átlapozza az el Paíst. Már itt el lehet csípni azt a könnyedséget és bizonyosságot, hogy tudják, megyünk velük teljes figyelmünkkel. A kávé mellé szívott második cigaretta és egy olvasható nagy példányszámú országos napilap felvillantja annak a polgári létnek a bizonyosságát, ahonnan beszél az előadás.

Az El País-t 1976-ban alapították, a lap az országban a közbeszéd legfontosabb platformja lett és maradt is – aligha véletlenül: akik ebben részt vettek a hosszú diktatúra után, motiváltak, felkészültek és igen tudatosak lehettek, saját norma- és minőségellenőrzőrendszert építettek ki (többek közt az olvasói ombudsman intézményét), és aktív együttműködést alakítottak ki a világ nagy szocdem lapjaival.

Egy négy évvel ezelőtti számot lapoznak nekünk, a címekből világosan kiderül a fókusz: percenként harminc ember kényszerül elhagyni a lakóhelyét, jelenleg közel hatvan millióan vannak; ma van a Madarak című Hitchcock-film premierjének ötvenedik évfordulója, és még néhány cím, lead, ami sejteti, milyen lehet ez a lap, és láttatja, hogy olvassák is.

A narrátor aztán a város történetéről, építészetéről, nyüzsgő, turistákat is vonzó hangulatáról mesél, majd a néhány egyszerű mondat után elhangzik: Melilla egy spanyol város Afrikában. És mielőtt elakadnánk, hogy hoppá, miként került egy spanyol város oda, már azt halljuk, hogy kultúrák találkozási helye, ahol béke és tolerancia honol. Továbbá megtudjuk, a város melletti golfpálya ötmillió euróból épült, amiből kétmillió az EU regionális innováció és kutatási fejlesztési alapjából származik (korábban megtanultuk, hogy a golfban birdie-nek mondják, amikor valaki a várt ütésszámnál eggyel kevesebb érintéssel teljesíti a pályát) – ez a közlés önmagában olyan hatású, hogy azt is megérthetjük, hogy a mediatizáltság okán túl miért is kerül egyre több dokumentarista elem a művészetbe. Az előadás értelmezési tartománya, ahogy persze bármilyen alkotással kapcsolatba kerülve, befogadó-függő is: a Birdie azért is élményszerű, mert lényegében láthatóvá teszi azokat az elemeket, szándékokat, tartalmi síkokat, amelyekből megkomponálták az előadást – és ez a munka elsősorban nem technikailag, hanem gondolatilag korszerű, mert nem irányítani, nem elvarázsolni, nem manipulálni akar, hanem egyfajta hétköznapi mintát mutat. Ez a munkamódszer pedig a tartalmon túl egyúttal azt is megmutatja, hogy tényleg keresésben, párbeszédben, semmint a színház máig autonóm alkotóra fókuszáló rendszerében vagyunk (ahogy egyébként is kevésbé működnek autokratikusan a valamilyen eszközre vagy módszerre specializálódott színházak).

Fotók: Roger Costa Vendrell. Forrás: TESZT

De vissza a sztorihoz: Palazón hívást kap, hogy a kerítésen át akarnak jutni menekülők, a rendőrség nem enged senkit közel, ezért egy távolabbi dombról fényképez.

És néhány korabeli, sokat mondó filmkocka után (izgalmas összevetni az ötven évvel ezelőtti világ képi ábrázolásainak különbözőségeit és hasonlóságait; a fotót alaposan meg is nézetik velünk, hasonlóan a klasszikus festmények kiosztását is berajzolva, az ábrázolt alakokra is kitérve: vonalakkal és irányított figyelemmel, nem ilyen didaktikusan, ahogy most leírtam) meghallgatjuk Hitchcock allegóriáját: a madarak saját félelmeink kivetülései. Aztán távolabbról pillantunk a vizsgált problémára, és visszacseng a lapozásból az egyik tudományos ismeretterjesztő cikk: amióta világ a világ, mindig is mozgásban voltak, vándoroltak az emberek – hol kalandvágyból, hol kényszerből.

Az előadás nem ideologizál, nem ítélkezik, hanem dokumentarista módon kutat, van hallásuk és látásuk a részletek könnyű kezű strukturálására, illetve mindennek van levegője, amit nekünk is meghagynak, mi pedig azon gondolkodunk, amiről akarunk – én, mondjuk, arról, hogy a kolonizáció folytatásaként a világ jelenlegi kapitalista elitje hogyan tékozolja el profitjáért a környezetünket. Az előadás persze nem mond többet, minthogy a kerítés se a madarakat, se a menekülőket nem állítja meg.