Emmanuel Pahud, Éric Le Sage / Zeneakadémia
2017.06.07.

Nem mindenki születik Tamino hercegnek. De aki mégis, annak kezében csodákra képes a mesebeli hangszer: hangjától megszelídülnek a vadállatok – sőt még a kritikusok is. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Egy kedves – fuvolatanár – ismerősöm úgy fogalmazott: a zeneéletben konszenzus van a tekintetben, hogy ki a ma élő legnagyobb fuvolás. Minden jel arra enged következtetni, hogy a szakmabeliek és laikusok többsége számára ez a művész a negyvenhét éves svájci szólista és zenekari muzsikus, a Berlini Filharmonikusok büszkesége, Emmanuel Pahud. Jó párszor koncertezett már Budapesten, de eddig minden alkalommal zenekari esteken lépett fel, versenyművek előadójaként. Most először esett meg, hogyszonátaestet adott, és az elképzelés beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a Zeneakadémia nagytermének még a pódiumülései iselkeltek – ez manapság ritkán történik meg. Őszintén szólva nem is tudom felidézni, mikor volt legutóbb fuvola–zongora szonátaest Zeneakadémia nagytermében. Egyetlen hasonlóra sem emlékszem, kivéve Aurèle Nicolet (Pahud későbbi tanára) és Kocsis Zoltán közös hangversenyét. Ennek pontos dátumát nem tudom, de aligha lehetett máskor, mint 1973. október 22-én – e koncert napján halt meg ugyanis Pablo Casals, akinek emlékére a két muzsikus eljátszotta Bach Komm, süßer Tod című geistliches Liedjét. Még egy hasonló alkalom rémlik: amikor Severino Gazzelloni lépett szonátaesten a Zeneakadémia nagytermének pódiumára – több hasonló esemény nem ugrik be negyvenöt év statisztikájából. Ez bizony nem sok… (Rampal is fellépett kamara-hangversenyen a Zeneakadémián, de az korábban volt, mint Nicolet vagy Gazzelloni koncertje – azt a hangversenyt még csak rádióközvetítésben hallhattam.)

Emmanuel Pahud
Emmanuel Pahud

A mostani esemény méltó volt a nagy elődök emlékéhez. Pahud és zongorakísérője, a francia Éric Le Sage négy kompozíciót szólaltatott meg, a 18-19. századi zenetörténet osztrák–német vonulatának képviseletében. Három az egyhez arányban átiratok csendültek fel, s valamennyi átdolgozás Pahud találékonyságát dicsérte. Először Mozart C-dúr hegedű–zongora-szonátáját hallottuk (K. 296), majd a műsor egyetlen eredeti kompozícióját, Schubert Bevezetés és változatok az Elszáradt virágok című dal témájára (D. 802) című alkotását. A szünet után Schumann op. 73-as Fantasiestücke-sorozatának három tétele következett, végül ismét egy hegedűdarab, Mendelssohn rendkívül hatásos, lírai és életkedvtől duzzadó F-dúr szonátája 1838-ból. Pahud átiratai épp olyan értékesek, mint a fuvolázása: remekül játszható, a hangszer lehetőségeihez idiomatikusan alkalmazkodó, mutatós – és nem utolsósorban: a legnagyobb szerzőktől származó – darabokkal gazdagítják a fuvolarepertoárt.

Magam kritikusként az évek során csak lassan barátkoztam meg Pahud zsenialitásával. Eleinte nem tetszett a hangja, amelyet fent kissé levegősnek véltem, lent pedig, úgy éreztem, ez a tömör, sűrű tónus hátrányosan különbözik Rampal hajdani – hatalmas, öblös és ugyanakkor hihetetlenül laza – egyvonalas oktávjától. Az igazat megvallva Pahud hatásközpontú előadásmódjától is idegenkedtem olykor. De már három-négy éve nálam is megtört a jég: be kellett látnom, hogy ez a csodálatos művész nem véletlenül lett a Berlini Filharmonikusok szólófuvolása. Most még többet és többfélét nyújtott, mint az elmúlt évek versenymű-tolmácsolásaiban – nem véletlenül, hiszen egész este őt hallgathattuk. Elegancia, könnyedség és hajlékonyság a Mozart-szonáta tételeiben, fényes és átható tónus, puha legatók és könnyed staccatók. Líra és szenvedély, mindenekelőtt azonban lehetetlent nem ismerő virtuozitás a Schubert-variációkban, melyeknek fájdalmas, halált legyőző optimizmusú költészetét is érvényre juttatta. (Éric Le Sage, aki mindvégig fürge ujjakkal, de nem különösebben ihletetten zongorázott, ebben a darabban olykor talán valamivel hangosabb és keményebb volt a kelleténél.)

A szünet után Schumann ismét új árnyalatokat hozott: sötét tónusok, tűz és szenvedély, a zaklatott lélek rezdülései, Mendelssohn-játékosként pedig az energia áradásával nyűgözte le közönségét Emmanuel Pahud, aki bölcsen választotta koncertfinálénak ezt a darabot, amelynek záró tétele a maga lehengerlő lendületével, reprezentatív tartásával és virtuóz pezsgésével a biztos siker garanciája. Csodálatosan kontrollált hang, tökélyre fejlesztett lélegzéstechnika, lenyűgözően mozgékony manuális technika – és mindez a hangszeres erény szenvedéllyel, energiával, közlékenységgel, eleganciával, humorral párosul: Emmanuel Pahud a jelenkori fuvolázás koronázatlan királyaként köszönte meg (két Fauré-darabbal) a közönség véget érni nem akaró tapsát.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme
Időpont:  2017. május 29.