Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CLASSICAL PUNKS NOT DEAD

Cameron Carpenter koncertje
2017. máj. 30.
Cameron Carpenter lábai olyan gyorsak, akár egy sztepptáncosé, és afelől is kétségeim vannak, hogy csupán tíz ujja van a két kezén. Virtuóz, ambiciózus és elég különös figura – ennyi elég is a sztársághoz a klasszikus műfajban. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ami helyén is van, kellenek sztárok, kellenek az olyan figurák, akiken jó elcsodálkozni, és akiknek a személyisége leköti az embert. Cameron Carpenter viszont játszani is tud. Muzsikálni, a szó legnemesebb értelmében. Sőt, rá kell jönnöm, Carpenter csak muzsikálni tud, akárhogy híresztelik, ő nem akar polgárt pukkasztani. Csillogó öltönye és extravagáns cipellője éppúgy szerves része ennek a csillogó játéknak, ahogy például David Bowie vörös haja és festett arca hozzátartozik Ziggy Stardusthoz. És persze megvan benne az efféle popikonok kontroll nélküli önkifejezése is. Carpenter valamiféle kamaszos indíttatásból – a saját kedvére öltözködik így. Ha nem lennénk mi ott, a Müpa nagytermének tülekedő közönsége, ugyanígy öltözne.

Cameron Carpenter
Cameron Carpenter

Egy improvizációval kezd, hosszú, az egész billentyűsoron átívelő arpeggiókat játszik a hangversenyterem orgonáján – szinte kötelező jelleggel, elvégre tiszteletlenség lenne, ha úgy vonul át Budapesten, hogy a Müpa büszkeségéhez, a 6804 síppal és 5 manuállal rendelkező orgonához hozzá sem nyúlna. Az improvizáció után rögtön lejön a színpadra, és odaül a saját turnéorgonájához. Nehéz egy billentyűs dolga, akinek minden városban más hangszert bocsátanak a rendelkezésére. Carpenter megengedheti magának, hogy cipeltesse a saját hangszerét – Horowitz és Krystian Zimmerman csinált még ilyet –, ezt a nagy fekete, 52-csatornás hangrendszerrel felszerelt monstrumot, amelynek hangszíneit a világ legjobb orgonáit utánozva keverték ki a Marshall & Ogletree mesterei.

Bach A-dúr versenyműve (BWV 1055) egész más a művész átiratában. Az orgona hangszíne folytán az egész concerto transzcendens nyugalmat áraszt, Carpenter pedig a legnagyobb alázattal fordul a zene felé. (Közben pedig feltűnően barátságos, az első tétel utáni tapsot illedelmesen, félszeg mosollyal fogadja.) Pedig hajlamos az egyénieskedésre, egy-egy trilla vagy futam nem a klasszikus bachos frazeálással szólal meg, de a hangzás áttetszősége, világossága mellett ez is csak emeli az interpretáció értékét.

Az Academy of St Martin in the Fields egy Sally Beamish-szvitet játszik, Változatok egy Benjamin Britten-témára a címe. A zeneszerző a Peter Grimes egyik tengeri közjátékának brácsa- és csellószólamaiból lopott alapanyagot, és habár azt állította, nem brittenes zenét akart írni, azért a gyökér összetéveszthetetlen. Igazi modern angolos muzsikáról van szó: apró finomságokkal díszített, mértéktartó, de nagyon okos műről. Az egyes variációk más-más karakterrel szóltak, a műben van gyásztétel, ritmusroncsolt keringő és zaklatott, agitato szakasz – az egészet egyfajta melankólia jellemzi, mely a csüggedés helyett újra és újra a reményt választja. A St Martin in the Fields zenekara minden egyes tételt rendkívül precízen és mértékadóan játszott – ha egyáltalán kell ezt mondanom.

Tomo Keller
Tomo Keller

A maratoni hosszúságú első félidőbe még Poulenc g-moll orgonaversenye is belefért. Monumentális, szinte szakrális hangvételű versenyműről van szó, és Carpenter pontosan ismeri, milyen hatásra képes. Ebben a műben teret enged a jótékony teatralitásnak, ami már csak azért is helyénvaló, mivel a neobarokk mozgalomból sokszor pontosan az a teatralitás hiányzott, ami a barokkra annyira nagyon jellemző volt – többek között Poulenc és Stravinsky voltak azok, akik végtelenül hatásosak tudtak lenni e nyelven. Az is érződik Carpenter játékán, hogy szeret kísérletezni, imádja az orgonáját (illetve az orgona regisztereit), imádja megmutatni, hogy mit el nem tud játszani vele.

Újabb kamarazenekari mű, ezúttal maga Britten a szerző, a Variációk egy Frank Bridge témára című művet halljuk. (Micsoda szerencséje az úriembernek, aki egyébként Britten tanára volt, hogy a variációk révén fennmaradt az utókor számára! Ő egyébként a romantika és a modernség határán egyensúlyozó hegedűs és komponista volt, akihez elég hamar eljutottak a kontinensen véghezvitt zenei újítások.) A tanár még élt, amikor Britten megírta a művet, és hiába vágyta Bridge személyiségét versbe (kottába) venni, magánál tovább nem jutott. Nem egyszerűen zenei variácókat írt, hanem egy csokor portrét gyűjtött egybe. A Tomo Keller által vezetett kamarazenekar a legteljesebben adta vissza ezt a zenei sokféleséget, különösen emlékezetes maradt a záró Fúga és finálé tétel.

Cameron Carpenter a program utolsó számával azért helyre tette, hogy ki áll a reflektorfényben. (Nem mintha egy olyan fantasztikus együttest, mint a St Martin in the Fields, kísérőzenekarnak lehetne mondani.) A Gershwiniana tetszetős válogatás a nagy amerikai komponista műveiből – többek között a Porgy és Bess dallamaival. Carpenter pedig valóban élvezi, imádja, a medley után még ráadásokat ad – az sem érdekli, hogy a harmadik után már sokan szállingóznak az első sorokból. Négy ráadást ad, többek között zseniális Bernstein-átiratát a Candide-nyitányból, egyik csillogóbb és élettelibb, mint a másik. Ha konkurens orgonista volnék, biztos valami ilyesmit morognék magamnak: „Na, ez már pofátlan dicsekvés!”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek