Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ROSSINI-HELYETTESEK

Rossini és az Óbudai Danubia Zenekar
2017. máj. 28.
Bélszín – ezzel a címmel rendezte meg Rossini-sorozatának hamadik hangversenyét május 20-án az Óbudai Danubia Zenekar a BMC-ben. A programot Eckhardt Gábor vezette be, moderálta, kötötte össze és zárta le felkészülten, szellemesen, kérdezz-felelekkel, vetített képekkel és sok humorral felengedve. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Rossini személye és élete persze hálás téma, és ráadásul a zenéje is mindig szellemes, és gyakran tartamaz elképesztő ötleteket. A műsor sikere tehát eleve elrendeltetett. Bár ami a külsőségeket illeti, ott éppenséggel lett volna javítanivaló is. Kár, hogy Rossininak kivetítőn is láthatóvá tett keresztneve elterjedt hibás formájában, Gioacchinóként, nem pedig helyesen, Gioachinóként jelent meg – ha már egyszer Rossini-sorozatot rendezünk. És minden nagylelkűség hiányzott a szórólap rövid szövegének szerzőjéből, aki az operaszerzőként elhallgató Rossini őszikéit magába foglaló, Öregség bűnei (Péchés de vieillesse) című hatalmas gyűjteményt „kis sorozatnak” fitymálta – a „kis sorozat” darabjait a szerző 12 év terméséből, csaknem másfélszáz kompozícióból szerkesztette össze 13 kötetbe.

Kálnay Zsófia
Kálnay Zsófia

A zenéhez visszatérve: a koncertet külföldi, de jelenleg Magyarországon működő vendégkarmester, az angol David Curtis vezényelte, s énekszólistaként Kálnay Zsófia működött közre. A program szokványosnak semmiképp sem volt nevezhető. Rossini – részleges – elnémulásának és különböző párkapcsolatainak és rokonszenveinek áttekintése után először egy jellegzetes rossiniánus szeszélyből kaptunk ízelítőt: meghallgathattunk hármat abból a több tucat dalból, amelyet a szerző Pietro Metastasio egy szokványosnak vagy inkább semlegesnek mondható, ezért többféle zenei karakterrel összefüggésbe hozható, „Mi lagnerò tacendo” kezdetű áriaszövegére komponált – a felhangzó verziók történetesen az Öregség bűnei utolsó kötetében maradtak fönn. Ezt követően még mindig Kálnay Zsófia maradt a koncert főszereplője, de a következő számban már zenekari kísérettel énekelt egy Rossini-kantátát, a Giovanna d’Arcót. Ezt azonban a zeneszerző maga sohasem hangszerelte meg, így a Marco Taralli által néhány éve készített zenekari verzió hangzott fel.

Az első három, igen különböző karakterű dalt a fiatal mezzoszoprán hangulatosan és kitűnő színészi eszközökkel adta elő Eckhardt Gábor kitűnő, érzékeny zongorakíséretével; különösen a forróvérű harmadik feldolgozás volt élvezetes. Eközben tanújelét adta annak is, hogy kiváló képességekkel rendelkezik a Rossini által erősen pártfogolt, sőt voltaképpen általa feltalált koloratúr-mezzoszoprán szerepkörének betöltéséhez (bár, zárójelben jegyzem meg, néhány hangjának intonációja picit laposra sikerült).

David Curtis
David Curtis

A kantáta kezdetben tragikus hangú, expresszív zenéje, amely azután drámai, megrendítő látomásban teljesedik ki, egészen más jellegű feladatot rótt az énekesre, és Kálnay itt (is) remekül helytállt, előadásának súlya, expresszivitása volt. David Curtis pedig kifogástalan ízléssel, magabiztosan vezényelt.

A szünet után immár tisztán zenekari kompozíciók következtek, ezek azonban nem közvetlenül Rossinitől származtak; tudniillik Britten Soirées musicales, illetve Respighi Rossiniana című zenekari szvitje szerepelt a műsoron. Britten öt, illetve Respighi négy tételből álló sorozata egyaránt olyan rövid zenekari darabokból áll, amelyek konkrét Rossini-műrészletekre vagy tételekre vezethetők vissza, s hangszerelésnél többnek, de adott témára írott eredeti tételnél kevesebbnek tekinthetők. Meglehetősen nagy rejtély számomra, hogy ha egy zenekar kifejezetten Rossini-koncertet ad, akkor hogyan választhat olyan programot, amelyből egyetlen hangot sem Rossini írt le zenekar számára – akkor, amikor akár a rengeteg briliáns nyitány, akár a korai vonósszimfóniák nagyszerű játszanivalót kínálnak. Így is szívesen hallgattuk a szellemes-érzelmes, tömören megírt Britten-tételeket, de utánuk a lényegesen dagályosabb, túlírtabb és túlhangszereltebb Respighi-sorozatot (korántsem a legjobb művét) már nem élveztük annyira.

Egy-két tisztán vonószenekari részlet arra vallott, hogy az Óbudai Danubia Zenekar vonós szólamai még nem olvadtak össze igazán homogén, nemes hangzásban, tuttiban azonban sokkal szebben, kiegyensúlyozottan szóltak, és precízen is követték Curtis karmester mindvégig meggyőző, világos irányítását.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek