Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

COME TOGETHER

Gidon Kremer 70 / Zeneakadémia
2017. máj. 25.
Egy nagy művész, az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobbja, akit még huszonéves fiatalemberként ismertünk meg a hetvenes évek elején, s most, lám, betölti a hetedik ikszet. Úgy szép az ünnep, ha a barátok összegyűlnek – ez történt a Zeneakadémián. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Gidon Kremer régi barátja Keller Andrásnak és zenekarának, a Concerto Budapestnek. Hogy is ne volna az, hiszen az immár harmincegy esztendeje működő Keller Quartet a földkerekség számos pontján fellépett, köztük a Kremer által alapított Lockenhausi Kamarazenei Fesztiválon is – arról nem is beszélve, milyen emlékezetes koncerteket adott az elmúlt évek során Gidon Kremer a Concerto Budapest vendégeként. Most tehát, amikor Kremer hetvenéves lett, természetes, hogy a hegedűművész zenekara, a szintén jubiláló – húszesztendős – Kremerata Baltica Budapestre jön vezetőjével, hogy egy négyállomásos, de öt hangversenyt tartalmazó, közös ázsiai turné (Peking, Hszian, Szöul [két koncert], Tajpej) „nulladik estjén” a budapesti közönség előtt a magyarokkal együtt lépjen fel.

Gidon Kremer
Gidon Kremer

Együtt két zenekar? Hogyan történik ez? Úgy, hogy a nyitószámot, Bach d-moll kéthegedűs versenyét (BWV 1043) Kremer és Keller karmester nélkül, a Kremerata kíséretével tolmácsolta, Sibelius Hegedűversenyét (d-moll, op. 47) és a második részben Philip Glass hegedűre és csellóra komponált Kettősversenyét azonban Kremer, valamint a Kremerata tagja, Giedrė Dirvanauskaitė közreműködésével már a két egyesített zenekar adta elő, Keller vezénylete alatt.

Kremer és Keller nemcsak a gyakorlat, de a felfogások síkján is makulátlan összehangoltságban játszotta Bach versenyművét. Mindketten nagyszerű formában, tagoltan, elegánsan és mély értelműen muzsikáltak, olyan korokon, stílusokon és irányzatokon túlmutató tisztasággal, amely magában hordozta ugyan a historizmus számos tanulságát (ne feledjük, Kremer Harnoncourttal is harmonikusan működött együtt), de nem volt sem markánsan „régizenélés”, sem „hagyományos” előadás, inkább magasrendű szintézise az említetteknek. Kremer sértetlen technikával, intakt tónussal játszott; hegedülésében újra és újra megfigyelhettük, hogy Bachot tudatosan behatárolt hangzásdimenziók közepette kívánja megszólaltatni, a frázisok megformálásában pedig mindenütt tetten érhető volt nála az a jellegzetes tapintat, az erőszakmentes, gondolkodó zenélés magatartásformája, amely előadásmódjának védjegye.

Sibelius Hegedűversenye kétszeresen is az ünnepelthez, a helyszínhez és az alkalomhoz illő választás volt: egyrészt a rigai születésű Kremer jubileumán (a tényleges születésnap február 27-én volt) ez a finn alkotás a tágan értelmezett Baltikum otthoni vidékét képviselte (de legalábbis az otthonihoz közel eső zenei tájakat), másrészt a hegedűművész huszonhárom évesen, 1970-ben, tanára, David Ojsztrah vezényletével éppen e darab szólistájaként mutatkozott be a magyar közönség előtt. (Magam az említett koncertjét még nem hallottam, de 1972-ben középiskolásként már jelen voltam, amikor Kremer Oleg Maisenberg társaságában Budapesten szonátaestet adott – még mindig nagyon fiatalon, de már egy világklasszisnak kijáró fogadtatással.) A visszafogott és filozofikus Bach-játék után megtapasztalhattuk, ahogy Kremer hegedűhangja kinyílik, játéka megtelik érzelmekkel és szubjektivitással; ahogyan engedi, hogy elragadják a Sibelius dallamaiban rejlő vágyak, energiák és indulatok. Hasonlóképp váltotta fel a kéthegedűs verseny kamarazenei beszédmódját a reprezentatív virtuozitás, amelynek koordinátarendszerében Kremer, ez a muzsikus-entellektüel éppoly természetesen helyezkedett el, mint a Bach-zene elmélkedő kifejezésmódjában. Sibelius Hegedűversenye olyan kompozíció, amely nem mindenki vonója alatt mutatja meg igazi kvalitásait, szüksége van a valóban meggyőző szószólóra. Ez az előadás alkalmas volt arra, hogy azzal is megszerettesse a darabot, aki netán táplál magában némi kétséget az opus kvalitásai felől.

Az ifjú Gidon Kremer
Az ifjú Gidon Kremer

Ha a Bach után nagy ugrással elért Sibelius Kremer sokoldalúságát illusztrálta ezen az estén, még inkább alkalmas volt erre a szünet után Philip Glass hegedűre és csellóra komponált Kettősversenye (2010). Kremer nyitottságát, műfaji előítéletektől való mentességét és új iránti fogékonyságát számtalanszor megtapasztalhattuk már – ez az előadás is ezt a tulajdonságát példázta. A Kettősverseny találékony formakoncepciójú mű, újraértelmezése a műfajnak, hiszen Glass nem a hagyományos háromtételes modellben gondolkodik, hanem olyan, héttételes formában, amelyben a hegedű és a cselló kíséret nélküli kettősei („duettek”) és a két hangszer zenekari kíséretes szakaszai („részek”) váltakoznak. Szimmetrikus nagyforma alakul ki így (1. duett, 1. rész, 2. duett, 2. rész, 3. duett, 3. rész, 4. duett), melyet két „duett” keretez.

Ez a kellemesen újszerű formamodell vonzó is lehetne, de a zenei matéria menthetetlenül lapos: a Glasstól megszokott (valójában azonban megszokhatatlan) iskolás harmóniafelbontások követik egymást, főként a modalitás hangnemi keretei között, vég nélküli monotóniával és kiábrándítóan tartalmatlanul. Kremer és Dirvanauskaitė jobb ügyhöz méltó odaadással játszotta Glass művét, mely nem érdemel ilyen kvalitású előadókat. Kremer, aki az első rész végén, a Sibelius-versenymű után Mieczysław Weinberg 2. prelűdjét tolmácsolta ráadásként, a Glass-kettősversenyt követően Giya Kancheli Rag-Gidon-Time című – mint a címből kiolvasható, kifejezetten a művész számára írt – kompozíciójával búcsúzott a budapesti közönségtől.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek